Az élet néha halál
A korábbi hónapokban egy igen érzékeny témát...

2011 február 21. | Szerző:

 

Címkék:

2011 február 21. | Szerző:

 Ma éjjel erről írok majd.

Ölellek Benneteket addig is!

Címkék:

2011 február 18. | Szerző:

 Meddig él a régen várt csodám veled?

Gyönyörű még, amíg csend van benned.
Hát menj, ha hív a szó, mi szívedig hatol
S ereje így, kilök a pillanatból.

Nem az arc, nem a hang, nem a kéz
Mi fáj, ha holnap nincs itt már.
Ez a perc, ez a nap, ez az év,
Mit elszalasztottál.

Van-e olyan szép a messzeség,
Hogy ne legyen az túl nagy veszteség,
Mit ellopsz, amit eldobsz,
“Ami itt és most még benned él.
Van-e olyan kín, mit át nem élsz,
Ha valamire várva elcserélsz,
Nincs máshol, nincs máskor,
Mert csak itt és most van jól.

Nem a csend, nem a zaj, nem a fény,
Mi fáj, ha másról szól.
Ez a perc, ez a nap, ez az év,
Mi nincs tovább, mert itt és most van jól.

Várni rád nem nagy áldozat nekem,
Egy életen át köti a vágy a lelkem.
Csak az fogy el, mit együtt végig élhetnénk,
És sose leszünk, akik együtt lennénk.”

Címkék:

Iromány I.

2011 február 16. | Szerző:

1.) “Vele” is szeretkezem..!

A tapintatosabb férfiak erről bölcsen hallgatnak és általában  a szeretői kíváncsiság erőszakolja ki belőlük azt, hogy erről  a dologról nyilatkozzanak. Ez egy borzalmasan nagy fájdalom  a csajok többségének. De ha jól megnézzük…ez egy baromi nagy butaság. 
Ő  a hivatalos, Te vagy  a birtokon kívüli, te vagy az, aki “betolakodó státuszban” vagy, akkor is, ha nem tetszik. Puritán egyszerűséggel sajnos el kell fogadni, hogyha szíved választottja foglalt, akkor bizony  a százalékos esély igen magas arra, hogy amit veled megtesz, megteszi Vele is…
Azt, hogy ezt mennyi érzelemmel teszi, már megint egy “törékeny jégen” táncolós dolog..Lehet, hogy a “miattad” kialakult bűntudatát kompenzálja így. Az is előfordulhat, hogy tartani akarja a kínos látszatot…..satöbbi…
De a legnagyobb butaság az, amikor kiborulsz, hisztizel emiatt. De komolyan!
Egyszerű  a felállás, hatalmas  a fájdalom ami ennek az infónak a besöprése után él egy nőben, mármint abban a  fajtában, aki elsőszámú akar lenni abban a bizonyos kapcsolatban. De semmi vész:-)
Egyrészt, attól, hogy kierőszakoljuk azt, hogy a férfi erről velünk behatóbban társalogjon, boldogabbak nem leszünk. Mi segíthet? Koncentráljunk arra, hogy amikor velünk van az a “jóember”, akkor az nagyon jó legyen,  a lehető legjobb. Adni kell egy kis “hitelt”, hogy záros határidőn belül mi legyünk a dobogó tetején.
A “csak arra kellesz” dolog azért fantasztikusan benne van ebben a történetben is. De van, akinek ez kielégítő, és van olyan is, hogy  a szerető is talál magának egy “valakit” és, amikor épp nincs nála  az aktuális “főpasi”, akkor azzal a negyedikkel oldja a “feszültséget”….Én ezt annyira nem tartom jó dolognak, de ebben is van talán ráció..
Nos, azért írok ilyen szöveget, mert próbáltam összeszedni a lehetséges eseteket az eddigi infók alapján, ki hogyan élte meg közületek az ilyen szituációkat…:-) Emiatt a nyers fogalmazás..
Én hogyan csináltam? Nem kérdeztem soha, hogy otthon mit csinál az ágyban.. Egy ideje ő kezdett el “mesélni az állítólagos semmiről:-)”, majd ügyesen leállítottam.
 Legyenek egy nőnek titkai! Például tőlem sosem fog hallani arról, melyik exemmel hogyan és mint szeretkeztem…Nos, az ő “tőlem távoli” szexuális élményei sem igazán foglalkoztattak szeretős állapotomban. 
Abban viszont biztos vagyok, hogy tartós szeretősdit egy férfi sem vállal be anélkül, hogy ne lenne otthon valami hatalmas nagy érzelmi válság….Ismétlem, a tartós “szeretőtartásra” gondolok.
Féltékenység? Van bennem, de öntörvényű emberként én sem bírom  a “láncokat”, kivéve azokat, amelyeket magam helyezek magamra és törekszem nem adni belőle. 🙂 Megoldom magamnak a “problémát”..
2.) Mit irigyelsz? Vele sokkal kevesebbet vagyok!
Általában azok a férfiak vágják  a szeretőhöz ezt a mondatot, akik olyan hm..:-) intenzíven karrierista félék és ritkák az otthoni fészekben, mint a fehér holló. Ők azok, akik rohannak éjt nappallá téve  a “cég” ügyeiben és nagyjából egészében  a szeretőre is alig szánnak időt.
A női igénye  a figyelemre, szeretetre totál jogos és érthető. Az idő múlásával pedig egyre égetőbb  a szükség, hogy a “mikor is lesz ennek vége??” című kérdésre választ adjon a pasi. Sőt az sem elhanyagolható, hogy ahogyan telik az idő, fogy a bizalom…De ez már a férfi dolga, hogy oldogassa a “megoldatlan dolgait”….
 Én is, mint nő és emberi lény elvárom azt, hogy ha már szerelmes vagyok akkor tartozzak a szerelmem tárgyához. Itt az lehet bibis, ha  a férfi baromira nem akar elköteleződni..nem is tervezi a szeretővel való normális kapcsolatot.
“Tanácsaim”..Hm. Okosan, okosan és türelem. Ki lehet az tudakolni, ha tényleg nagyon, de nagyon figyelünk az apró gesztusaiból, hogy igen, igen…vagy nem, nem …Játszik velünk vagy lesz ebből “valami”.
Megkapom majd  a hideg és taktikázó csaj címet biztosan..De mondják sokszor egy kis női furfang és “agyasság” sokat számít a nehéz helyzetekben. Nem kell szégyelni azt, ha felmérjük  a terepet, és megpróbáljuk elhelyezni magunkat vertikálisan:-) a jövőre nézve.
Aztán eldönthetjük, hogy nekünk mi is fér bele……és mi az, ami már túlon túl bevállalhatatlan…
🙂 Még írok ilyen “mondatokat”…Folyt.köv.

Címkék:

Mi lenne, ha és “társai”..

2011 február 16. | Szerző:

 “Nem hiszek a véletlen találkozásokban. A világ törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben… két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak akkor amikor megértek e találkozásra.”


Kérdeztétek tőlem sokan, hogy mi lesz azután, amikor hivatalosan is egy pár leszünk. Mi fog történni a lelkemben és esetleg úgy gondolom-e, hogy az a sok fájdalom és sérülés, amit a várakozás okozott egy csapásra elmúlik majd?

Nem, nem gondolom azt, hogy azok a “sebek” múlni fognak. Sokszor gondolkodtam azon az elején, hogy megéri-e mindez nekem. Nem tudom nektek megfogalmazni azt, hogy mi volt az, ami végigkísért engem ezen az úton. Talán éppen ettől jó ez, hogy nem kell és nem is lehet megmagyarázni mindazt, ami engem szeretettel, szerelemmel köt ehhez az emberhez.

Most mondhatnék nagy frázisokat, hogy a szerelem mindent legyőz és van az az ember, akiért bármilyen kínt érdemes kibírni..Hát ez nagy kamu, de tényleg. Nem tartom helyesnek azt, hogyha egy ember totálisan kiszolgáltatja magát egy másiknak.Nem élet az olyan élet, amikor van a MI és van a TE…de az ÉN-t teljesen elnyomom. Azt nevezik talán úgy, hogy “mások helyett éli az életét”..Az ilyen helyzet sosem jó. Eszméletlen nehéz megtalálni azt a pici határmezsgyét, amin még úgy mozgunk, hogy éljük az életünket, pörgetjük  a saját dolgainkat, de adunk is másoknak, közben még sem visz el mindent az “adakozásunk”. Annyi ember éli így az életét, mert azt gondolja, hogy ha picit is önzőbb lesz, akkor már nem fog “tetszeni”, “megfelelni” a másiknak…Nem fogják elfogadni..satöbbi. De, ha a dolgok mélyére tekintünk és megnézzük magunk körül a világot, akkor oda jutunk, hogy az emberek többsége vagy “szolga” vagy “uralkodik”…És ez nagyon nincs így jól.

Nem egyszerű ez, de nem is olyan nehéz. Nekem is vannak sebeim, voltak olyan napjaim, amikor nagyon sajnáltam magamat. Az is benne volt, hogy amikor nagyon szükségem lett volna Rá, akkor nem volt velem. Fájt és van olyan, ami még sokáig fájni fog. De én is okoztam neki olyan dolgokat, amikre nem szívesen emlékszem vissza..

Játszmázás…amiről legtöbben nem igazán tudunk leszokni..de egyszer sem muszáj. Legalábbis, ha normális, szeretetteljes és őszinte kapcsolatot akar magának az ember. Mert amíg le akarom nyomni a víz alá a másikat, amíg állandóan a sérelmeimet hurcolom és babusgatom, amikor ezeket minden adandó alkalommal felhánytorgatom..Addig nem szeretek igazán. Szeretgetek, meg megsprórolok magamból sok sok részt, nem tartom méltónak arra a másik felet, hogy szeressem…különbnek tartom magam….de miért is? És akkor hogyan és milyen jogon várom el azt, hogy a másik ember elkezdjen bennem bízni és őszinte legyen? Akivel nem lehetek teljesen őszinte, akinek nem merem elmondani a dolgaimat úgy ahogy azok vannak…attól félek kicsit vagy akár nagyon. Sokszor egy idegennel őszintébbek vagyunk, mint a szerelmeinkkel, vagy szeretteinkkel…Emberi természet ez is…Egyszerű válasz erre talán az, hogy az idegen véleménye közömbös számunkra olyan tekintetben, hogy ő nem akar megváltoztatni..Ő annak lát, aki vagyok..A szerelmem?…Ő annak lát (legalábbis egy ideig), amilyennek látni szeretne..Közben én is fátyol mögül tekintek rá. De egyszer mindenre fény derül..És amikor az igazi arcát látom, akkor kell nagyon szeretni, ha van bennem iránta szeretet…

Ezért nem értek egyet azzal, amikor egy szerető elkezdi magát sajnáltatni, én is sajnálkoztam magamon, aztán meguntam..Szabadon választott “program” ez a szeretős, szerelmi háromszöges dolog…vagy tekintsük spirituális értelemben “sorszerűnek”, de akkor sem kényszerít bele senki minket.

Idealista vagyok nagyon. Elfuserált romantikus, két méterrel a föld felett járó csaj….De most úgy érzem, jól választottam amikor kitartottam.

Mi lett volna, HA….ha ott marad és nem engem választ. Az is siker:-) Mert akkor én segítettem abban, hogy amit tönkretettek, azt végül helyrehozzák vagy legalábbis megjavítsák…

És, ha most nagyon elkeserítő és túl megrázó sorokat írtam….Annyit még: Sosem eshet örökké! (Írom ezt  a mondatot azoknak, akik “segítők” egy szerelmi háromszögben.)

Ölellek Benneteket!




Címkék:

2011 február 9. | Szerző:

 

Címkék:

A türelem másik fele

2011 február 9. | Szerző:

 


Nézd meg egy kicsit távolabbról!

Faramuci helyzeteket tud az ember elméje művelni abban az esetben, ha mindennapjait egy bizonyos helyzet, probléma vagy gondolat tölti ki. Mármint azokra az “üres tranzitokra” gondolok, amikor csak úgy semmi mást nem kell tennem, csak úúúgy lenni. Lenni magammal, minden apró pici rezdüléssel, magamban beszélgetve.
Egy szerető néha hajlamos túl sokat beszélgetni önmagával…:-)
A szeretők sokszor ott rontják el, vagyis inkább szomorítják el az életüket, hogy nagyon bezárkóznak. Bezárkóznak magába abba az érzésbe, hogy ők most egy börtönben élnek. Ők most és megváltoztathatatlanul a holnapi és az azutáni napon is szeretők lesznek. Sokan szenvednek. Nagyon sokan ezt önmaguknak sem vallják be és akkor jön az önmarcangolós stádium. Mindez néma csendben, hisz a társadalom,  a család, a barátnők vagy akár a szomszéd néni is képes lenne “titkunk” birtokában tőrt döfni a hátunkba. Nem lenne kényelmes, ha megtudná az egész világ….Valóban nem lenne az? 
.Alapvetően az a véleményem, hogy a szerető abban az esetben, amikor “többet” szeretne kihozni a meglévő kapcsolatából egy nem független férfival..Abban az esetben két kategóriára bontható. Vannak azok, akik egy “végtelen élet nem kevés” elven vannak beprogramozva. Ők általában némi önbizalomhiánnyal is küzdenek. A sok nőtársammal lefolytatott beszélgetés alapján pedig el kell mondanom, hogy nagyon sok köztük az olyan nő, aki alapvetően fél. Fél önmagától. Fél egyedül lenni. Fél elszakadni, elveszteni, szóval fél mindentől, ami maga az élet. Miért vagyok ennyire sarkos? Mert tulajdonképpen nem gondolkozunk mi nők.
De komolyan.
Egy olyan dolgot mondjanak nekem a nagyokosok, ami mindig és örökké és ugyanúgy létezik ezen a bolygón, ebben a létformában, ami az emberit jelenti. Minden változik, mindent elveszthetünk és el is veszítünk. Egy dolog lehet, ami megmarad: az én. Az lélek, aki bennem van, akkor is, ha megnyomorítom, akkor is, ha vigyázok rá féltő szeretettel és akkor is, ha sűrűn osztogatom másoknak “megőrzésre”….
Akkor miért is van ez a kapaszkodós dolog?
De a szeretők és úgy általában a szerelmes nők elméje egy picit meg van zavarodva. Kell az a támaszték, de nem gondolunk bele, hogy ezzel önmagunkat gyilkoljuk meg. Úgy képzelem ezt az egészet, mintha lenne egy szék, egy nagyon magas helyre kihelyezett szék…Onnan szép a kilátás, kényelmesen is üldögélhetek rajta..De mi van akkor, ha  a szék megbillen?..Eltűnik és zuhanok szépen lefelé. Lent már eszembe sem fog jutni annak a panorámának a szépsége, csak az fog bennem lüktetni, hogy én ostoba….Miért ültem ki oda?…miért nem vigyáztam?
Vannak olyan szeretők akik valamilyen rejtélyes oknál fogva és szerencsére hamar rájönnek arra, hogy nem akarnak börtönben élni. Sok munka és rengeteg önbizalom kell ahhoz, hogy bevalljam magamnak.: gyakorlatilag egyedül vagyok. 
Egyetlen szeretőnek sincsen kapcsolata a szerelmével a szó egészséges értelmében. A probléma azonban nem ez. A bajt én ott látom, amikor elkezd az emberben zakatolni, hogy “de én vissza akarom kapni tőled azt, amit adtam”. Szeress engem, hiszen én is szeretlek! Maradj velem, hiszen vártam rád! Add a kezed, hiszen én feláldoztam magamat neked!…….Igen. Rossz ezt beismerni magunknak, sokan soha sem ismerik el. Így működik a legtöbb szerelmes ember…Valamit akar attól a másiktól. De ha szerető vagy, szerintem jobban teszed, ha csak arra koncentrálsz, hogy szeress. 
Szeress és ad!. Akkor tedd ezt, ha nem fáj tőle  a szíved, ha felemel az érzés, hogy szerethetsz. Akkor nincsen zokogás, követelőzés. Nincsen hiszti és önsajnálat, nincsen kiborulás és szemrehányás sem magadnak sem  a szerelmednek…
Önvédelemnek hívják talán helyesen, mások viszont “feminista” attitűdnek.
Én inkább úgy gondolom, hogy ez egészséges “megállok a saját lábamon” életszemlélet. Valami olyasféle érzés, ami csak kevésszer adatik meg egy embernek…Az apja abban rejlik, hogy merjünk szeretni és ne féljünk attól, hogy “kihasználnak”.
 Sosem árt, ha elboldogulsz egyedül is, ha meg tudod “csinálni” az életedet egyedül, önerőből. De általában az ilyen erős emberek nem maradnak egyedül. Nekem az a tapasztalatom, hogy aki erős személyiség, annak kisugárzása van, azzal jó lenni, az az ember soha nincs egyedül.
Nem mondom, harcolni kell  a szerelemért, de csak akkor, ha látod értelmét. De itt mindig két emberen múlik  a dolog. Tisztelet is kell hozzá, tisztelni kell a másikban azt is, ha ő nem olyan bátor mint te….Azt is meg kell élni néha, hogy Te egy segítség voltál…Egy jel, egy intenzíven tanító személy egy kapcsolatban, igaz a kör széléről figyeltél, és vágytál volna oda a körbe…Űzted volna onnan azt a “másikat”…
De utólag minden jóra fordul. Minden történet tart valahová….Nem tudhatjuk, hogy mit hoz a sorsunk, de hinni kell benne, hogy mindig minden körülményben vigyáznak ránk odafent.
A boldogság belülről jön….A boldog ember pedig mindig bevonz egy társat..Ebben biztos vagyok…Csak türelem..türelem.

Címkék:

2011 február 9. | Szerző:

“Nem, nem, ne biztass a jövővel engem,
Ne alamizsnát: üdvességet adj!
Hazudtam én, hogy várok türelemben,
Türelmem máris messze, messze hagy;
Fut, mint szilaj ló, s lelkem rája van kötözve,
S pályája mindig sűrübb rengetegbe vész,
Ahol talán majd egy vadállat tépi össze,
Tudod, melyik vadállat?… a megőrülés!

Adj vissza, lyány, adj vissza enmagamnak,
Adj a világnak vissza engemet…
Vagy mit beszélek? tarts meg, tarts magadnak,
Tiéd éltem, te el nem vetheted.
Oh, mondd, hogy elfogadtad, mondd, hogy elfogadtad!
E nagy szavadra tán ég-föld reám szakad;
Mit bánom én? az isten szebb halált nem adhat,
Mint sírba dőlni a gyönyör terhe alatt! –

S ha nem szeretsz, ha soha nem szeretnél?
Mindegy! hozzád van nőve szellemem,
Mint a levél a fához… eljön a tél,
S akkor lehull, de már élettelen.
Ez sorsunk a sirig. Bár járj be messze földet,
Kerűlj bár, mindhiába, engem el nem hagysz,
A soha el nem váló sötétség melletted,
Mit árnyékodnak vélsz, az én bús lelkem az!”

Petőfi: Vers a szeretőnek (részlet)

Címkék:

A türelmetlenség fele

2011 február 9. | Szerző:

 “Mert azért, hogy én benne vagyok egy helyzetben, azért egy ember okolható,

és az az ember pedig én vagyok, Önmagam”

Néhány napja újra gondolkodóba estem és valahogy minden körülmény arra ösztökél, hogy a türelmetlenség témáját járjam körbe. Sokan, sokféleképp éljük meg a szeretőséget, de a legtöbb esetben a türelmetlenség már a kezdetekkor felüti a fejét a helyzetben.
Kicsit azonban próbáltam a dolog mélyére ásni, megpróbáltam megkeresni azt, hogy mi is lehet ennek az érzésnek a gyökere, ami az én életemet is sokszor nagyon megkeserítette. Épp elégszer ástam bele magamat ebbe az érzésbe ahhoz, hogy kategorikusan úgy ítéljem meg: nekem ez nem hiányzik!
Mindennek az alapja, hogy mi emberek úgy vagyunk beprogramozva: akit szeretünk, azt “akarjuk”, azonnal és teljes egészében meg akarjuk “szerezni”. Nem lenne ezzel baj és nem is lehet ezt patika mérlegen kiszámolgatni….Mégis úgy érzem, hogy ehhez nincs jogunk. Amikor egy emberi lényről van szó…Amikor egy érző, különálló és szabad lény figyelméért, megértéséért, szerelméért szállok harcba…Akkor semmire sem megyek a türelmetlenségemmel..
Mit is csinálok akkor, amikor nincs türelmem…Nem tudok “tűrni valamit”..De ki kényszerít arra, hogy tűrjem? Én..Én löktem bele magam a helyzetbe, nekem “kell” az a valaki..És mégis fáj, mardos s megőrjít belülről ez az érzés…..De mégsem mondhatom azt senkinek, hogy: Miért??? Ugyanis ez is az én választásom volt. Nem tudom tűrni, nem tudom kivárni az életem folyamát szép rendben…Türelmetlen vagyok és gyakorlatilag siettetném  a sorsomat. Űznék egy másik embert, akár erővel is magamhoz szorítanám az életét.
Olyankor vak vagyok és őrülten önző. Jogot formálok arra, hogy valaki azonnal az enyém legyen. Közben én kizárólag a saját tulajdonom vagyok s nem vagyok hajlandó teljesen odaadni magam…De akkor hogyan várhatom el ezt mástól?
A szerelmes ember egy nagyon érzékeny és borzasztóan rövidlátó lény.
Én úgy küzdöttem le és küzdök ma is  a türelmetlenségem ellen, hogy megpróbálom fejben elveszíteni a szerelmemet. A legnagyobb kiborulásaimnak mindig azzal vetettem véget, hogy elképzeltem a számomra “legrosszabb verziót”. Méghozzá próbáltam végig vezetni azt az állapotot, amikor elveszítem a szerelmemet. Mi lenne akkor? Tudnék nélküle élni? Boldog tudnék lenni akkor is, ha Ő nem lenne?
Borzalmasan fáj ilyenkor ez a gondolat, de mindig megtisztulok és lecsendesít.Valahogy arra jutok mindig, hogy ha jól megnézem..igen..tudnék nélküle is élni. A szívemből soha nem törölné ki semmi az emlékét és mindent megtennék azért, hogy “bennem éljen”..De élnék tovább, ha nem is boldogan, de nyugalomban. Békében magammal amennyire csak lehet és hálás lennék, hogy egyszer megadatott nekem egy ilyen szerelem.
A türelmetlenség talán abból is fakad, hogy félünk a kiszolgáltatottságtól. Mi akarunk irányítani..De ez a szeretetnél nem lehetséges. Szeretek, de ez néha fáj. szeretek, de nem kötelező szeretnem. Ha fáj is, én vállaltam….
De tisztelnem is kell a másikban az önálló lényt. El kell fogadnom, ha ő úgy dönt, más utat választ és én csak egy állomás voltam neki..Jó lenne az emberekkel megtanítani azt, hogy hogyan lehet “csak úgy” szeretni…
Félelem nélkül, birtoklási vágy nélkül szeretni…..Belevágni úgy egy kapcsolatba, hogy tudni nem biztos, hogy az történik majd, amit én szeretnék..DE mindezt úgy tenni, hogy vállalom minden kockázatát és nem félek a sorsomtól…Tudattalanul mindig ezt tesszük, de ha nem hinnénk sosem abban, hogy az éppen aktuális ember a nagy Ő..akkor nem is lennénk szerelmesek…Ugye, ez nagyon paradoxon helyzet?Mégis emberi.
De a  türelmetlenség talán abból ered még, hogy nem hiszünk eléggé. Be akarjuk biztosítani magunkat..De be lehet magunkat biztosítani tökéletesen? Ugye, nem. Lehetetlen vállalkozás megjósolni minden fontos döntésünk végkifejletét…
Ott van azonban mindig az, hogy dönthetünk. Bárhogy döntünk az a döntés a miénk, elvenni nem veheti el senki.
Nem akarhatok nagyon semmit. Én meghagyom magamnak azt a lehetőséget, hogy tévedjek. Fájjon, ha fájnia kell. Érezzem, hogy élek. Szerethessek, ha szerethetek…Törjek össze, ha össze kell törnöm…Édes fájdalom ez, és hinni kell benne, hogy sosem hiábavaló…..
“Minek örüljek?” – kérded.
Annak, hogy élsz, hogy vagy, hogy halhatatlan vagy. Annak, hogy jólesik a friss víz, a kenyér, az eső és a meleg nap. És a hó, és a jég, és annak, hogy erős vagy, és ha holnap mindenedet elsodorja az ár, akkor is képes vagy összeszedni magad. Ha kell, a semmiből.”
Címkék:

Mindenről általában

2011 február 3. | Szerző:

 „Megtanultam, hogy várni a legnehezebb, és
szeretnék hozzászokni, tudni, hogy velem vagy akkor is, ha nem vagy mellettem.”

 

 

Vajon az ember mire is vágyik a legjobban?
Vajon meg lehet határozni egy mondatban vagy egy szóban azt, ami minden embert
a legbelsejéből vezérel?

 

Sokan állítják, hogy a boldogságot kergeti
minden emberi lény, de szerintem a legtöbb esetben ez nem így van. Sokkal
inkább a nyugalmat szeretnénk megtalálni. Olyan nyugalmat, amit sokszor ostobán
attól várunk, hogy másik ember oldalán majd rálelünk, amikor benne megtaláljuk
magunkat és akkor….de csak is akkor teljesek leszünk.

 

Hatalmas erővel löki az embert ez a vágy
egy-egy másik emberhez. Aztán telnek múlnak a napok, a hónapok és az évek.
Végül ott tartunk, hogy mi nem ezt akartuk!

 

De hogyan találhatom meg én a belső
nyugalmat akkor, ha nem a belsőmben keresem? Miért akarja a lelkem mindig a
könnyebb utat választani? Miért olyan nehéz erősnek lenni és megállni a saját
lábamon?

 

Ilyen és hasonló gondolatok keringtek az
elmémben az elmúlt napok során. Egy betegség és egy komolyabb munkahelyi
elfoglaltság miatt picit hátat fordítottam a blogomnak. Úgy is mondhatnám,
kellett nekem ez az idő arra, hogy erőt gyűjtsek a folytatáshoz. Nem akarok és
nem is fogok olyan sorokat írni nektek, amit nem érzek hitelesnek, így lesznek
időszakok, amikor picit elvonulok…J Alkotói szabadságba burkolózom, de nem bújok el a szemetek
elől. Mindezt megígérem!

 

Szóval végső soron az ember mindig függ
valakitől. Társas lények vagyunk és ez létünk minden percében ott van,
legbelül. Közben mégis vágyunk a szabadságra, de nagyon félünk attól, hogy az
oda vezető út túlságosan fájdalmas és problémákkal teli lesz. Valahol a
szeretői kapcsolatok is ilyenek. A felszínes szemlélő számára egy szerető a „vagány
csaj” szerepét betöltő személy lehet….aki nem, hogy csak az ujjai köré csavarja
áldozatát, a férfit, hanem könnyű szerrel megoldja azt is, hogy az imádott
ember még el is felejtse minden búját, baját mellette és a lopott órákban igazi
istennek érezheti magát a szerető karjaiban…De mit érez ilyenkor az a bizonyos
szerető?

 

Sokszor és sokféleképp próbáltam
megközelíteni ezt a helyzetet és arra jutottam, hogy a kezdeti időszakban,
amikor úgymond „bevállatam” ezt a kapcsolatot akkor én nagyon is örültem annak,
hogy végre „függhetek”….

 

Néhány „okos”J és oktondi cikket és fórum bejegyzést olvastam abban a témában,
hogy „Kiből is lesz szerető?” Elmésebbnél elmésebb kritikák születtek azokról a
„típusokról”, akik csak simán nem tűrik a magányt (Nekik minden mindegy…az
okosok szerint)  Aztán vannak a „kaland
keresők”, akiket ez a helyzet felvértez és páváskodhatnak az újabb „skalppal”.  Legutóbbi véleményem szerint nem is nő,
inkább valamiféle férfias attitűd kinyilatkoztatója női testben, és akad olyan
is  a veretes szakértői vélemények
tekintetében, aki csak úgy „élvezkedni” és minőségi szexre vágyik..

 

Ezek a terjedelmes ismeretterjesztő
irományok azonban keveset foglalkoznak azzal az állapottal, ami úgy indul, hogy
egyik sem a fentiek közül. Hanem egyszerűen arról van szó, hogy ez az állapot
két szerelemre éhes, de ugyanakkor gyenge ember találkozása.

 

Hiába is kezdeném el hitegetni önmagam vagy
bárkit.. Bizony gyengék vagyunk. Nem a vágyak elhatalmasodó hullámverésére és
az izzó szexuális tűzre gondolok, amelyek az ilyen kapcsolatokban (hála a jó
istennek!!:-)) benne vannak. Hanem elsősorban úgy gondolom, hogy nem csak a
megcsaló, hanem a csalás eszközéül avanzsált személy is gyenge. Miért nevezem
önmagam gyengének? A válasz egyszerű: erős akkor lennék, ha megvárnám annak a
folyamatnak a végét, amelyben szerelmem tárgya lezárja magában is az elmúlt
kapcsolat nyűgeit. Ha nem lettem volna jelen abban az állapotban, melynek kóros
tüneteként vagy kinek hogyan tetszik „ következményeként” kialakult egy
szerelmi háromszög.

 

Kell, lehetne, lenne…….Nemszeretem szavak
ezek, de sokszor előfordul, hogy ilyen gondolatokba ütközöm. Mégis végső soron
ostobaságok ezek is…..Mert az, hogy valami megtörténik sosem lehet véletlenül.
Nincs olyan, hogy balszerencse, átok.

 

Egy élet van, annak a létnek pedig célja……A
cél pedig egy biztos pont, amit elérni többféle úton is lehet, de hadakozni
a  sorsunk ellen nem érdemes. Ami az
ember számára átláthatatlan és rejtett , azt pedig megfejteni nem lehet….Kizárólag
elfogadni. Élni, megélni, átélni tiszta szívből.

 

A szerető azonban végső soron még sem a
leggyengébb láncszem ezekben a történetekben, feltéve, ha felelősen áll a saját
lelkének védelméhez.

 

Hatalmas lelkierőre és derűs életszemléletre
van ahhoz szükség, hogy az ember ne sérüljön maradandóan a várakozás időszakában.
Az ember lelke azonban egyre kifinomultabbá válik ebben is. Bátorság és nem
vakmerőség az, ami elsősorban vezérli a szeretőt. Soha el nem szunnyadó reménnyel
éli a mindennapjait….De itt is törékeny az a határ, amit a józan belátás még
átfog és nem önbecsapásról van szó.

 

Minden kapcsolat más, de alapvetően ugyanaz
a forgatókönyv a legtöbbenJ

 

Én egy dolgot tanultam meg ebből a
helyzetből leginkább: Türelem az élet egyik legfontosabb alapja. Meg kell
tanulni várni az éltünk legszebb dolgaira. A várakozás pedig nem egy passzív
állapot, nem szabad, hogy azzal teljen hogy sajnálkozunk és kesergünk azon, ami
lehetne, „lenne, ha”….vagy tipródunk mások állapota iránt érzett irigységünkből
fakadóan..

 

Nem. Az ember élete ennél sokkal, de sokkal
több kell és van rá lehetőség, hogy legyen…..

 

Várni, de nem belehalni a várakozásba.

 

Szeretni, de csak úgy, hogy az boldoggá
tegye a szíved maradéktalanul.

 

Figyelni önmagadra, arra a bizonyos belső
hangra és, ha úgy adódik felülírni addigi vágyad tárgyát.

 

 

Mert az igazán fontos dolgok mindig
megtörténnek az emberekkel. Így a nagy Ő is megtalál. Várni pedig nem lehet
fájdalmas, ha igazán Ő az igazi.

 

Én így gondolom.

 

 

 

 

Címkék:
« Régebbi bejegyzések
Frissebb bejegyzések »

Üzenj a blogger(ek)nek!

Üzenj a kazánháznak!

Blog RSS

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!