Az élet néha halál
A korábbi hónapokban egy igen érzékeny témát...

Gondolattöredékek II.

2011 január 25. | Szerző:

 Közben ott lebeg az orrunk előtt folyamatosan, hogy talán az az ember valahol a lelke mélyén nem is akarja mindezt. Miért mondok ilyen marhaságot? Talán magamból indulok ki, lehet az is, hogy túl sokat agyalok ezeken a lelki dolgokon, de annyi biztos, hogy szeretem “figyelni az embereket”…megvizsgálni a sok apró részfolyamatot közelről…és néha távolról is  a nagy egészet.

Van az a fajta szeretet, szerelem ami túlságosan felhevült, amikor legalább az egyik fél a másik ember bolondja lesz. Amikor annyira akarja magát adni, átadni, engedni “hagy vigye a másik”, hogy közben elriaszt ezzel a magatartással, ahelyett, hogy vonzana.
Engem lehet, hogy nem szerettek még nagyon. De sokszor saját magamon azt veszem észre, hogy nekem sokszor “túl sok” az, amit kapok. Attól nem vagyok tökéletesen boldog, ha “csak” kapok….. Valahogy el van bennem rontva valami, talán én rontottam el magam….De az is lehet, hogy valami gyermekkori dologra vezethető ez vissza. Adott szituációban annyira jó egy ölelés, a simogatás, de amikor én csak passzívan “tűröm” mindezt …..Az nekem nem az igazi. Frusztrál és tennem kell valamit, vissza kell adnom legalább, de a legjobb az, ha többet adhatok……
Kicsit elkanyarodtam a kezdő gondolattól, de mindezzel annyit akarok kifejezni, hogy annyira nem tudunk mi emberek jól szeretni. Hogyan is tudnánk? Hiszen ha jól megnézzük, csak annyira tudunk betekinteni egy másik lélek ablakán, amennyire az kinyitja nekünk magát….
De hol van az a pont, amikor én engedélyt kapok erre? Mikor vagyok már túl sok a másiknak? Sokszor van az, hogy nem akarjuk megbántani azt akit szeretünk. Olyankor inkább nem mondjuk a sérelmeinket, nem hozzuk fel azt, ami bánt, csak “fő a békesség”..De nem ezzel teszem e pontosan a legrosszabbat? Ha ráhagyom, és közben belül engem is mardos  a bűntudat, hogy ez és ez fáj…de nem vagyok elég őszinte hozzád és magamhoz sem, hogy bevalljam…
Miért szeretlek? ……A kedvenc kérdésem:-) 
A nagy szerelmeimnél soha nem tudtam erre  a kérdésre válaszolni. Most sem tudom megmondani, hogy miért szeretem ezt a férfit, akit megismerni nekem egy élet is kevés lesz. Mert szerintem megismerni még önmagamat sem fogom, vagy a “megismerés” végén már a halál kopogtat értem:-)
Itt van ő és én. Nem lehetek biztos abban, hogy ő most mit is érez, csak a melegséget érezhetem, ami belőle árad. De ez is olyan ingoványos terület…Mi van akkor, ha az a szeretet, amit én adok annyira sok neki/ vagy épp nem neki való, hogy elfogadni elfogadja, de visszautasítani már szégyelné….akkor is, ha számára ez már “túl”. 
Hányszor kerül az ember olyan szituációba az élete során, hogy nem tud nemet mondani….Szeretetre mondhatunk nemet? Azt hiszem, talán van olyan is..Amikor az ember úgy érzi, hogy nem érdemes erre  a szeretetre, amikor az van legbelül, a lelkünk mélyén, hogy eddig s ne tovább! Értékes vagy, de ezt ne pazarold rám! Tudom, hogy el fogom rontani!
És hányszor fordulhat elő velünk, hogy mindezt tudjuk  a lelkünk mélyén? Biztosak vagyunk abban, hogy el fogjuk “rontani”, nem fogjuk megvalósítani, amit Te álmodtál meg velem, de NEM MERLEK elhagyni!
Játszom veled ezt a színjátékot, kísérlek ebben az álomban addig, míg ki nem ábrándulsz belőlem….mindezt csak azért, hogy akkor, akkor  a legeslegelső bódult pillanatban ne sérülj, hogy ne halj bele abba  a hevült állapotba, melybe téged az én lényem hozott……Lassan, de biztosan lehűtelek. Jéggé dermesztem a szíved s közben fogalmam sincs arról, hogy mit teszek veled…
Olyankor felelős vagyok érted, mégis felelőtlenül viselkedem és ostobán…….Felelősség…..Mert nem tudom visszautasítani a szerelmed….Pedig tudom a történet végét….
Vajon hány férfi gondolja ezt végig, amikor egy szeretőben szerelmet hevít?
Vajon hány szerető tud okosan szeretni?
És legvégül, hányan tudunk úgy szeretni, hogy csak adni akarunk és ennyi….Meg kéne tanulni azt a feltétel nélküli szeretet dolgot…Vagy legalábbis törekedni rá….Talán az helyes lehet, vagy kevésbé fájdalmas….
Abban az állapotban nincs kiábrándulás, nincs félelem és ott csak egész emberek vannak…..De ahhoz, hogy ép ember legyek hány tűzben kell porrá égnem és hányszor kell jéggé fagynom…..?
Ölellek Benneteket!
Címkék:

Gondolattöredékek

2011 január 25. | Szerző:

Amióta belevágtam a blog írásába egyre több olyan nővel sikerült felvennem  a kapcsolatot, aki szeretőként éli az életét. Egy “picit” elkeserítő a helyzet számomra és azt hiszem a jelző, hogy “picit”, az inkább “nagyon”…

Óriási dühöt, elkeseredést és kiábrándultságot érzek minden egyes email-ből. Hozzá kell tennem azt is ehhez, hogy teljesen jogosnak érzem azt a fájdalmat, amit a több éves várakozás, a végeláthatatlan ígéretek halmaza és az jelent, hogy az ember egy normális helyzetben és kapcsolatban ennyi év alatt ( legtöbb olvasóm 3-5 évek óta “vár”) már ott tart, hogy közös gyerkőc, ház, lakás, jelzálog:-) de legalább összebútoroznak…

És itt vannak ezek a nők, akik szépek, okosak de mégis boldogtalanok. 

Elbizonytalanított néhány levél abban, hogy én miért is érezhetem magamat annyira “biztonságban”, miért hiszek ennyire és őszintén szólva néhány percre én magam is elgondolkoztam azon, hogy tényleg “nem csak miért, hanem miben is hiszek én ennyire?”.

De nem tudok mást mondani csak annyit, hogy nekem ez a kapcsolat így is rengeteget adott. Ha úgy adódna, hogy vége lesz, ha eljönne az a “sors”, hogy végül én is elveszítem a szerelmemet, akkor sem érezném a “kihasználtságot”..

Lehet, hogy rosszul látom a dolgokat és lehet az én radarom vesz fel téves jelzéseket a külvilágból, de én úgy látom, hogy ezekből a nőkből a kihasználtság érzése és annak fojtó, lehúzó gondolatai áradnak. Nem jól van ez így! Nem tehetjük ezt magunkkal, nem engedhetjük meg azt, hogy vesztesek legyünk. Mikor érzem magam kihasználva? Használva? ha eszköz vagyok! De mikor vagyok eszköz egy másik ember “kezében”? Szerintem van egy pont, amikor az ember,-bármilyen kapcsolatról beszélek- totálisan odaadja magát a másiknak. Azonban ha ezt teszem, kiadom magam, odaadom az irányítást és akkor…..akkor az a másik ember bármit megtehet velem…

Lehet e úgy szeretni, hogy nem adom oda magam teljesen? Hm…erről csak kevés tapasztalatom van, de ez a szeretős játszma is ilyen. Ha odaadnám teljesen magam, ha a szerelmem kezébe adnám az életem annak nem lenne jó vége. Hisz ő nem kért tőlem ekkora felelősséget, nem is tud bánni ekkora mértékű teherrel. Hogyan tudna ő vigyázni az én életemre, ha én magam sem tudok vigyázni a sajátomra száz százalékosan? Nem akkor vagyok-e  a legönzőbb, amikor azt teszem könnyelműen, hogy “Itt vagyok!Látod? Érzel? Mostantól tegyél velem, amit akarsz!” Persze nem ezt mondod, nem ezt teszed, de lényegében erről van szó. 

Egyetlen ember sem tudja elcipelni a mi gyönyörű és csillogó és szeretettel teli lelkünket, akkor sem, ha mi odavetnénk magunkat ügyesen, mert akkor “igazán szeretem”…….

Olyankor benne van az is  a helyzetben, hogy túlzunk erősen. Túlzottan azt hisszük, hogy ennek bizony így kell lennie…Annak az embernek és nekem is szükségünk van erre  a szeretetre, erre  a kapcsolatra, erre  a szimbiózisra…….

Folytatása következik, még ma!:-)

Addig is szívem minden kis szikrájával ölellek Benneteket.

Címkék:

Egyedül…kicsit szövevényes gondolatok egy délután margjára

2011 január 24. | Szerző:

 Ma furcsa gondolatok jártak a fejemben és azt hiszem egy picit el is fogok kalandozni a blogom fő témájától, bár  a veleje ott gyökerezik, ahol ez az egész elindult. 

Komolyan elgondolkodtam azon, hogy mi lenne velem egyedül. Valahogy az elmúlt pár napban olyan események követték rendre egymást az életemben, amelyek arra mutattak rá, hogy az ember az igazán komoly pillanatokban mindig egyedül van. Nincs egy olyan eset sem, amikor egy másik emberi lény átvenné tőlünk  a terheket, kínokat nehéz perceket, amelyekkel nap mint nap meg kell küzdenünk és, ha jól megnézzük enyhíteni sem tud igazán komoly sebeket egy ember sem a másikban…Maximum ideig óráig feledteti azt, ami úgyis egy komoly harcot fog majd megérni, hogy megoldjuk magunkban, vagy éppen “kihányjuk” a lelkünkből, vagy az erős színeket szép halványra fessük.

Az igazán derűs állapot valahol a kettő között lehet. Van a teljes magány és a “szimbiózis” a két véglet, amelyben rengeteg ember él..Aztán alaposan megszokja a helyzetet ….Talán vágyott jobbra az illető, szebbre is, de a sorsa vagy inkább ő maga végül is nem sokat tett azért, hogy másképp alakuljon a helyzet és egyszer csak “úgy maradt”. Aztán, amit megszokunk azt nehezen váltjuk át egy ismeretlenre. Szinte nem is a helyzet riaszt bennünket, hanem az, hogy “változás” Én nagyon hirtelen és szenvedélyes embernek tartom magam, lobbanékony vagyok és türelmetlen is. De ez is a véglet…..Nagy árat fizettem párszor azért, hogy ilyen vagyok..De annyira nehéz megtalálni azt a pici hangot, ami szól, mit szól…?!..Visít bennünk, hogy “halló, ez már sok”…..Aztán megint magunkra maradunk a kis játékainkkal és belül, legbelül senki sem érinthet meg minket. Pedig milyen jó lenne odaadni magunkat, úgy ahogy vagyunk, abban az állapotban ahogy teremtettek minket….és mindezt egy másik embernek adni, akiben 100%ig megbízunk….De felmerül a kérdés, hogy bízunk e magunkban 100%osan? Én sokszor nem bíztam magamban még félig sem, nem hogy teljesen..És szerintem minden ember tanulja azt a bizonyos belső összhangot…..Aztán van, aki feladja és talál egy támaszt….És kapaszkodunk és azt gondoljuk, ez az élet..Egymás nélkül soha, semmikor, semmilyen körülmények között…

Ezek a szeretői játszmák is valahol arról szólnak, hogy különlegesek akarunk lenni. Kicsit különbek, de legalábbis mások, mint mondjuk az a nő, aki a megcsalt szerepében vállalja  a vakságot…..de őket hagyjuk is.

Vagyunk mi szeretők, de jelentős többségünk boldogtalan. Minduntalan előjön, hogy mi is vágyunk arra  a bizonyos többre, plusszra, arra, amit talán felelősségnek neveznek. Felelősségnek egy másik emberért, de nem ennyire fekete és fehér ez sem sajnos…..De mégis hol van az a határ, ahol az ember eldönti, hogy ő kiszolgáltatja és tálcán kínálja fel magát egy másiknak?

Valahol gyermekkorunkban rontanak el minket? Vagy ez így van kitalálva? Így működik az ember?..

Én valahogy úgy gondolom, hogy aki szeret, az kiszolgáltatottja lesz annak, aki felé a szeretete irányul. Hogyan is értem ezt?

Ha  a szeretetem “tárgyának” fáj valami az nekem is fáj, ha ő jól van, én is szárnyalok vele, ha segítségre szorul én vagyok az első, aki a segítségére siet….Vagy ez a majomszeretet? Nem feltétlenül. De azt megtanultam, hogy ha igazán szeretek, akkor el is kell engednem azt aki menni akar….Szeretetpróbának tartják és borzasztóan igaz.

De én mégis azt érzem, hogy elengedni igazán senkit sem tudunk, akit egyszer megszerettünk. Formált minket és a részünk lett, nem lehet elengedni elég alaposan. Ilyen az összes szeretettel fűszerezett emberi kapcsolat, ettől jó, ettől “pörgünk ezerrel”, s talán ettől leszünk azok, akik vagyunk….

De végül mégis egyedül, de ha bennünk van ez a sok picike lélekdarab, amit azoktól kaptunk, akiket szerettünk..Akkor már nem olyan félelmetes ez az élet….Csak kell egy kis bátorság….Nem is kicsi:-)

Címkék:

Egy kis léhaság mára

2011 január 23. | Szerző:

 “Egyetlenegyszer mertem megkérdezni tőle: “Miért szeretsz te engem?”

Azt felelte: “Fogalmam sincs, de egyáltalán nem is érdekel.”

Amikor elkezdődött ez a szerelem, nagyon sokan “féltettek” engem. Mindenki meg volt arról győződve, hogy ez számomra csak rossz végkifejlettel érhet véget. Őszintén megvallva és így utólag visszatekintve szinte félelemmel tölt el az a vakmerőség és elszántság, amivel belevágtam ebbe a kapcsolatba.

Talán így működik egy szerelmes lelke, agya, teste….nem tudom…..Biztos vagyok abban, hogy az ilyen lelki folyamatok annyira összetettek és annyira megfoghatatlanok egy ember számára, hogy szavakkal le sem tudjuk írni, nem tudjuk megfogni a szerelmes lét legmagvát….Azt a pici szikrát vagy varázslatot, nevezze mindenki annak, aminek jól esik..szóval azt nem lehet megmagyarázni…

A legjobb barátaim mind azt mondták, hogy figyeljem meg, készüljek fel “komolyan sérülni fogok” s tovább megyek a legbölcsebb tanácsadóim teljesen jogosan vetették fel akkoriban, hogy ” az a férfi nem érdemel meg téged, ő egy gyáva alak, akinek így kényelmes. Két nővel, kicsi kockázattal….” 

Egy percig sem kérdőjeleztem meg annak valóságtartalmát, melyet a hasonló mondatok tartalmaznak. Kétség nélküli az, hogy egy férfinak kényelmes lehet ez a  szituáció…De abban biztos vagyok, hogy mi nők tesszük nekik annyira komfortossá a szeretőtartás perceit.

Én mivel csak a szeretői oldalt ismerem, csak erről tudok nyilatkozni. Bár a kíváncsiság meg van bennem, hogy a másik nő hogyan is vélekedhet erről, de majd a hozzászólásaitok biztosan segítenek nekem.:-)

Nos, mi szeretők alap járaton, ha minden “jól” megy és nem kerülünk bele az érzelmek sűrűjébe és nem követitek el azt a “hibát”, amit én:-) mely szerint szerelembe estek az adott férfival…..Szóval ebben az esetben gond egy szál sem. A szerető mint olyan arra jó, hogy az ember megkapja tőle azt, amit házas vagy hivatalos társa nem tud számára megadni. Pontosabban amit nem akarunk megbeszélni és belelustult állapotunkban nem is óhajtunk felhozni, de vágyunk rá és feszít belül…de hopp…és jön a szerető és vele aztán kiéljük, megéljük, átéljük ezeket a vágyakat és álmokat….Ebben a  szeretői felállásban én azt hiszem, hogy egy kicsit tárgyiasult formában kezeli egymást a két fél…Nem tudom, nem volt még ilyenben részem, de akár ebben is lehet boldogság, vagy legalább egy kis öröm.

A “gond” csak akkor van, ha szerelembe esünk azzal a bizonyossal…ugyanis onnan már nincs visszaút. Abban  a helyzetben nem tud nem megsérteni az a férfi vagy nő, akinek te  a szeretője vagy, de ő még egy hivatalos partner oldalán fut.

Miért nem? Mert ez így van kitalálva. A szerelmes legfőbb tulajdonsága, hogy magához közel akarja tudni a szerelme tárgyát. Amikor minden nélküle eltöltött nap csupa várakozás és minden együtt töltött percben ott szunnyad az elválás gondolata..no, az lélekőrlő lehet.

Igen, lehet, de nem kell, hogy így legyen.

Én azt vallom, hogy  vannak azok a szerelmek az ember életében, amiért megéri az áldozat, vannak azok az emberek, akik mások szerint nem “méltóak” a szerelmünkre, de ha  a szívünk mélyén érezzük, hogy megéri, akkor semmi sem fáj.

Türelem, óriási türelem kell az ilyen kapcsolatokhoz. Méghozzá ezt elsősorban a szeretőnek kell magában kifejlesztenie. A kísértés ilyenkor fokozottan megjelenik, mert általában akkor vagy  a legvonzóbb, amikor ragyogsz. És mikor ragyogsz? Amikor szerelmes vagy:-) Megfigyeltem, hogy szerelmes “koromban”:-) hirtelen mindig felkeltettem más férfiak figyelmét is, hirtelen vonzóbb lettem és egyszerre többen is omoltak volna utánam….Érdekes dolog ez, az összefüggéseket nem elemeztem ki soha, bár egy két misét ez is megérne….

Jelen helyzetben sem volt ez másképp…Meg is kaptam bőven azt, hogy óh, ébredjek már fel!! Ott van ez a sok rám áhítozó férfi, és mindannyian szabadok..Miért nem térek végre észhez és kezdek én is normális kapcsolatot?….Nem tudom, én nem kezdtem. Megtekintettem a felhozatalt, 🙂 némi női hiúsággal jegyeztem, hogy még talán én is érek valamit a piacon, ha akad még jelentkező, de semmi több.

Mindig arra jutottam, hogy nekem megéri ez a várakozás és lehet, hogy most a szinglik és a kiszolgáltatott nőciség határmezsgyéjén álldogálok is….De én leszek még igazán boldog a szerelmem oldalán!…Hát, ezen dolgozunk:-)

Címkék:

Amikor rezeg a léc…

2011 január 20. | Szerző:

 Az ember a hitét, a bizalmát annak adja oda, akivel kapcsolatban az adott pillanatban úgy érzi, hogy egy jobb, szebb jövő várhat rá.

Ez a helyzet a bizalmamat jelentősen próbára tette. A hitemnek számtalan csapdát állított, próbálgatta naivságom határait és voltak kemény próbái annak, hogy a döntéseim mellett ki tudjak állni.
A legnagyobb próba a sok apró kellemetlenség közül úgy három hónap után következett be. Abban az időpontban már nagyon nehézkesen viseltem a “ketrecem” adta lehetőségeket és úgy éreztem nekem már elegem van a várakozásból! Itt és most, azonnal akartam a “jól megérdemelt” pozíciót, én akartam lenni az első számú nő az életében. Ezt a vívódást kedvesem is azonnal észrevette, de könnyebb volt elintéznem a tipikus “női semmivel” az érdeklődését, mintsem elmondtam volna, mi is bánt a szívem mélyén….
A részletekről annyit, hogy ebben a korai stádiumban még nagyon bizonytalan lábakon állt az én szerelmem tárgyának hite a kapcsolatunkban. Kettőnk közül én voltam az, aki talán jobban elhitte ezt az egész tündérmesét és annak folytatásába vetett hitem teljes mértékben megrendíthetetlen volt.
Ő pedig vacillálni kezdett….Nem mondta ki soha, de az ember lánya érzi, hogy ha valami nem stimmel.
Először van az, hogy harcolsz, veszekszel, hisztizel, folyamatosan kérdésekkel bombázod….Hol egy dög vagy, hol pedig egy kislány…..Teljesen szétesett érzés, amin nekem pár nap totális egyedüllét komolyan segített. Fogtam és kimentem a kedvenc városias létformáktól teljesen mentes helyemre és elkezdtem agyalni.
Mérlegeltem, gondolkodtam, ahogyan azt megszoktam már magamtól:-). Azt, hogy szeretem, soha egy percig sem kérdőjeleztem meg magamban. Azt azonban annál inkább próbáltam megfejteni, hogy vajon ő épp mit is érez? Vajon az ő szerelme is ilyen erős? És kb. arra gondoltam a nehezebb percekben, hogy “ha annyira szeret, miért nem lép már holnap, de legalább ma????”
Komolytalan, de ugyanakkor jogos gondolatok ezek és annyira meg tudják gyötörni a női lelket, hogy az egyszerűen kriminális…
Végül  a sok-sok önmarcangolós kérdést összevetve arra jutottam: Én most befejeztem! Most és végérvényesen befejezem ezt az egészet és eltemetem magamban a szerelmet és az egész emléket kitörlöm magamból..Kész, vége! Mindegy, hogy mennyire szeretem, teljesen érdektelen, hogy ennyire közeli és még egyetlen ember sem volt a számomra ilyen tökéletes…..
A kimenekülést előadni nem volt nehéz, hisz pár napos magányomban komoly önsajnálatra tettem szert és komoly férfigyűlölő attitűdöt próbáltam magamra aggatni. 
Kedvesem első reakciója egy kétségbeesett arckifejezés volt, amit fizikai rosszullét követett…..Ez komolyan megrémített, de én álltam a próbát…Elmondtam, hogy végeztem. Ő pedig egy szó nélkül szorította a kezem……Sírtunk egy sort. Én is zokogtam ő is zokogott (ezen csöppet azért meglepődtem)….
Az “ultimátum” annyi volt, hogy találjon vissza  a hivatalos párjához és próbálja meg rendbe hozni a kapcsolatukat. Tulajdonképpen akkor volt bennem egy furcsa érzés, amit nem neveznék bűntudatnak, inkább valami olyasmi volt, hogy abban az esetben, ha az a kapcsolat menthető, ha van benne még olyan rész, ami kicsi reményt is ad, hogy ők ketten normálisan éljenek tovább…..Akkor én sosem leszek “biztonságban”. Soha nem fogom elérni azt, hogy anélkül legyen velem, hogy ne gondolna arra, mi van, ha marad, mi van ha megoldja  a helyzetüket….
Akkor tudatosult bennem a leginkább az, hogy mit teszek. Tudom, ez most esetleg “képmutatóan” hangzik egy szeretőtől….De valahogy azt éreztem, hogy tartozom ennyivel annak a nőnek. Tudom, marhára szolidáris viselkedés szerelembe ejteni egy foglalt férfit és aztán hazaküldeni a fix nőjéhez…De tényleg ezt gondoltam akkor helyénvalónak.
Ezt követően egy hónap telt el úgy, hogy egymáshoz sem nyúltunk, nem találkoztunk. Kedvesem azonban valahogy mindig szükségét érezte annak, hogy valahogy a “közelembe férkőzzön”. Mindig megtalálta a módját, hogy épp összefusson velem néhány percre; csak épp valamiért felhívott, valamilyen semleges témában:-) Vagy mondjuk épp “véletlenül” dobott egy emailt…a “miheztartás végett” persze…..
Én akkor futottam neki annak az “önfejlesztő munkának”, amiről korábban írtam. Próbáltam fegyelmezni magam, totális meggyőződésem volt arról, hogy én ezt a szerelmet ki tudom zárni az életemből, mert helytelen…. Próbáltam gyártani az indokokat, hogy miért vagyok én egy utolsó kis szemétláda és ilyen hűtlen a korábbi személyiségemhez…
Mondanom sem kell, hogy ez a “tervem” nem sikerült. Minden nap eszembe jutott, hiányzott a bőre illata, az érintése a minden. De valahogy kezdtem egy kicsit józanodni is. Mindent egy lapra tettem fel: Mégpedig arra, hogy ő megteszi-e a lépéseket felém, hogy kezdjük újra és tervezzük meg a “hogyan tovább”-ot……Vagy csak játsszuk egymásnak a kölcsönösen “szeretgetlek is meg nem is játékot” és komolytalanul állunk ehhez az egészhez….Utóbbi azt jelentette volna számomra, hogy ennyit ért csak az egész, ideje feledni a történteket és Őt is.
A “tervem” bevált…Lehet, hogy sokaknak ez az egész  már a “túl hideg” kategóriába tartozik és “antiszerelmista”….De nekem, nekünk ez komolyan elindította az érzelmeinket. Kicsit messzebbről kellett megnéznünk a dolgokat és ez összekovácsolt bennünket.
Én kezdtem ráérezni arra, hogy független akarok lenni akkor is, ha szerelmes vagyok. Megtanultam, hogy elegem van a fullasztó, szimbiózisban megélt korábbi kapcsolataimból és rájöttem arra, hogy ha magamtól nem vagyok boldog, akkor senki sem segíthet rajtam….Maximum ideig óráig. Sok tervemet határoztam el az alatt az idő alatt. 
Mindig is az volt az álmom, hogy családot, gyerekeket szeretnék. De a sorsom úgy hozta, ezt a tervemet még senkivel sem éreztem komolyan megvalósíthatónak. Kivéve ezzel a férfival. Kielemeztem minden addig megismert tulajdonságát és valószínűleg naivan hangzik ez is…De nekem ő az első férfi, akinek gyerekeket szülnék.
Azért ennek ellenére a részletekig próbáltam benne keresni a hibákat, mindent megtettem, hogy olyan jellemvonásra bukkanjak, ami alátámasztja, hogy miért ne őt válasszam…..De nem jött össze…..Még a rossz tulajdonságait is annyira szeretem. Sőt rengeteg dologban tükröt tart elém és annyira hasonló hozzám……
Végül hagytam magam….és összejött az “első” nagy beszélgetés. Akkor újra zokogva mondtuk el egymásnak az érzéseinket…..és arra jutottunk, hogy nekünk ezt a szerelmet nem szabad elveszítenünk!
Valahogy így írnám le azt a bizonyos “józan szerelmet”, amiről az előzőekben írtam. 
Mi így tudtuk elvállalni mindazt, ami ezután következett. Akkor és jelenleg is úgy hittük, hisszük így tudtuk a lehető legjobban kivitelezni és megalapozni azt a bizonyos közös célt.
Hát röviden ennyit a józanságról:-)
Címkék:

“Miért kell a másé?”

2011 január 19. | Szerző:

 Nem azért kell, mert a másé:-)

Esetemben legalábbis ezred rangú kérdés volt az, hogy szerelmem kihez tartozik hivatalosan. Tudom  a legtöbben mégis ezt vetik a szerető szemére. Miért van az, hogy foglalt pasival kezdenek? Miért nincs egy csepp önbecsülésük sem? Miért kell a konfliktus? Ez izgatja őket?

Gondolom van ilyen is, akinek az jelent örömet, hogy tiltott a gyümölcs. Arra gerjed, hogy bármikor lebukhatnak…meg hasonlók. Van, akinek egy csöpp önbecsülése sincs és neki “minden mindegy” kezdetben..aztán kegyetlenebbül fáj ez a döntés, mint a magány. Van olyan is, aki a szexuális életét akarja feldobni és egy társ mellől szeretőnek áll egy másik személlyel…Ehhez nem értek, sosem voltam az ő bőrükben.

Én nem foglalkoztam azzal, hogy mi fán terem az a másik nő. Az első perctől kezdve tudtam róla. Azonban  nem ekkora “büszkeség”, helyesbítek egyáltalán nem tölt el büszkeséggel, hogy nagyon sok dolgot tudok róla. Egyszerűen elmondta a szerelmem. Nem provokáltam, nem kértem, elmondott sok dolgot. Aztán egy idő után túl sok információ birtokába kerültem és megkértem a szerelmemet, hogy ez az “ő életük lapjai közé tartozik”, amennyire lehet, tartsa meg magában a sztorikat és slussz….Én nem akarok nyárászkodni azon, hogy más mennyire (fogalmazzunk így) más, mint én. 

“Nem vagyok én sem különb a deákné vásznánál” szoktam megjegyezni ügyesen saját magamról:-) És ez a hozzáállás legalább megadja a nyugodt (nyugodtabb lelkiállapotot) az életemhez.

Nem tartom semmivel sem különbnek magamat nála. Nem gondolom azt, hogy én jobb vagyok. Egyedül abban vagyok biztos, hogy én elszántan fogok küzdeni egyes tipikus “női hibák” ellen. Küzdeni MAGAMMAL és ha lehet, nem kizárólag a saját hibáimból tanulni… Ahogyan azonban én sem tagadhatom meg emberi mivoltamat, valószínűleg én is elkövetek majd számtalan hibát. De ki nem hibázik…? 

A “mit kezdesz a szégyeneddel, hogy más nő pasijával álltál össze?” típusú kérdéskörökre pedig még ennél is egyszerűbb a válaszom: Nem szégyellem magam, nincs bennem szégyenérzet a kapcsolatunk miatt. Én szeretek, szerettem és ameddig erre igényt tart a másik szeretni is fogok. Nem tudom, hogy ez miért van így, minek a hatására alakult ki bennem….Fogalmam sincs. Ha az öt évvel ezelőtti énemmel ülnék egy asztalnál, biztosan nagyon csúnyán letiporna a szövegével…De ki tudja?  Az akkori énem nagyon sarkos volt, mindent fehérben és feketében láttam…

Formálódok, változok, mint minden és mindenki ezen a világon. A mérce pedig kívülről tűnhet borzalmasan alacsonynak……De én még soha nem éreztem magam ennyire józanul szerelmesnek!

A “józan szerelmességről” nemsokára írok:-)

Címkék:

Önismeret…énismeret

2011 január 19. | Szerző:

  Sokat foglalkoztam az elmúlt egy év során az önismerettel. Ebben a témában rengeteg könyvet kiolvastam, számtalan gyönyörű és igaz gondolatokat tartalmazó mű került a kezembe. Beszélgettem erről a helyzettel sorstársakkal is. Sok-sok dologban egyezik a szeretői lét. És talán mi, szeretők is valahol hasonló lelkületűek vagyunk…..

Próbáltam megfejteni mindazt, amit eddig párkapcsolataim meg akartak tanítani velem ( én meg rendesen ellenálltam a tanulásnak:-))és azt is meg akartam “oldani”, hogy “én most aztán megváltozom, holnaptól erős és boldog ember leszek”.

Nevetni fogtok azokon a mondataimon, amelyek most következnek de nekem tényleg egy önfejlesztő tréning volt ez a szeretős korszak. Leírok néhány szituációt, hogy könnyebb legyen megértenetek. Lesznek olyan helyzetek, amelyeket azonban talán sosem tanulok meg kezelni. Annyit azonban “büszkén” állíthatok, hogy sokat fejlődött az önbecsülésem..Holott épp azt állítják sokan “egy szerető megalázva éli a mindennapjait”..

Hát lássuk, mely helyzetekből keveredtem ki egy kicsit gazdagabban lelkileg.

Magány:

Általános tünet. A szituációban adott a szerelmes nő, akinek a szerelme soha sincs ott, amikor épp kellene, akkor sem amikor szükség van rá és főleg a lehető legritkább esetben akkor, amikor mi “gyenge nők” csak úgy átölelnénk valakit.

No, ez a szitu ritka kivételektől eltekintve a korai időszakban “mindennapossá” vált számomra. Volt, hogy sírtam, akadt, hogy zokogva átkozódtam éjszakákon át és olyan is akadt, hogy a zuhany alatt üvöltöztem a fájdalmamban…Miért pont én vagyok ilyen szerencsétlenül szerelmes egy ilyen átkozott férfibe?!

A hajamnál fogva ebből azzal ráncigáltam ki magamat, hogy 

1. Ezt a helyzetet TE választottad, TE akarod azt a szerelmet és emlékszel, a kezdet kezdetén ő elmondta, hogy nem vár el tőled semmit, nem kér és kötelez semmire, neki maximum reménye fűződik hozzátok, de ezt a reményt jogodban áll meggyilkolni, ha úgy látod jónak.

2. Miért nem tudsz te egyedül élni? Azt gondolod, hogy egy normál kapcsolatban is mindig veled lesz a párod? Szeretnél te olyan kapcsolatot egyáltalán, ahol támaszkodsz? Vagy esetleg méltóztatnál végre előráncigálni magadból azt az elhagyott és megcsalt vagány és erős csaj önmagadat, aki voltál? Aki vagy! 

3. Az élet kemény. Megtörténhet az is, hogy jön egy baleset, bármi és valóban elveszíted Őt. Akkor mihez kezdesz? Ugye szégyelnéd magad előtte, hogy talán a túlvilágon látja milyen szörnyecskét gyártottál magadból?

4. Ő egy mosolygós, vidám és talpraesett lányt szeretett meg. És valljuk be, te is azt a lányt szereted önmagadban, aki sugárzik. 

Elkezdtem hát tudatosan színesíteni az életemet. Az első hónapok önsajnáló frázisai után elkezdtem foglalkozni magammal. Addigi életem során először álltam neki tudatosan foglalkozni a testemmel és a lelkemmel egyaránt. Őszintén meg kell vallanom azt is, hogy igen labilis lelkiállapotú, hangulatember voltam mindig is. Túlérzékenynek mondják, aki jártas az asztrológiában az tudja, hogy egy halak jegyű, halak asszcendensü személy milyen is…Duplán problémás:-) speciálisan mimózácska.

Ezt a “nebántsvirágot” pedig én gyártottam magamból, nekem kellett hát egy kicsit (nagyon!) megerősítenem. Akkoriban került a kezembe Csernustól a Nő c. könyv is többek között, melynek odamondogatós hangneme nekem kifejezetten tetszett. Nem akarok feministáskodni, erről a témáról is meg van a  külön bejáratú véleményem:-) talán később kifejtem…Szóval bírni kell amit a sors Rád mér, nem adhatod fel és nem vonulhatsz be egy kastélyba. (Sokszor vágytam erre 🙂

Mindenhez hozzájárul az a körülmény is, hogy a családomban is számos problémát kellett megoldanom..Lényeg a  lényeg! Nekem erős csajnak kell lennem. Vele vagy nélküle ki kell bírnom “magammal” is ezt az életnek nevezett csinnadrattát!

Mit kezdjünk akkor, ha  a boldog percek alatt csúnya, gonosz pallósként ott lebeg folyton az a bizonyos: “egyszer úgy is haza kell mennie hozzá”……gondolat?

Hát ne lebegjen ott! Élvezd azt amit kaptál, bármilyen rövid idegig is tartson. Ne arra gondolj, hogy mi lesz két óra múlva, hanem arra, hogy most élsz! Most kaptad ezt a boldog percet, használd ki rendesen. Tőled ne a hisztis, féltékenykedő csajt kapja a szerelmed, hanem azt aki vagy. Nem kell törődnöd semmivel és senkivel. 

Egy szerető ne kérjen elnézést azért amit tesz, ha már megtette. (Ezért  a mondatomért még “égni fogok a máglyán”) Tényleg így gondolom. Nem kell másnak mutatni magadat, mint ami vagy. Én mindenben ezt próbálom követni.

Mikor lesz már vége ennek az egésznek?? Mikor, mikor….Mikor dönt? 

Alap kérdés. Beszélgettek? Bízol benne? Nyílt lapokkal játszotok és le van tisztázva a  játékszabály? Akkor nincs ilyen kérdés. Ha pörögsz rajta, nem bízol benne igazán. Az is egy állapot. Oka számtalan. Lehet átver és az életben nem akar tőled többet csak szexet. Lehet hazudott és ha ügyesen leplezte is,….. te pedig csak bemesélted magadnak, hogy hiszel benne..De az apró picike mütyűrök ott a szíved környékén mindig igazat suttognak. Hallgass a megérzésekre és ne szégyeld felülbírálni a  korábbi döntéseidet, ha  a körülmények úgy adódnak.

Ne szenvedj feleslegesen! Tudod, írtam már: “fájdalom-öröm mérleg”. 

Még valami, amit még én tanácsolni, vagyis inkább elmondani tudok a tapasztalataim és mások anekdotái alapján:

SOHA nem szabad teljesen odaadnod magad senkinek! Mit értek ez alatt? Mindegy, hogy szeretők, feleségek, barátnők vagy “lakótársak” vagyunk egy férfi oldalán: Nem adhatod fel magad, nem rendelheted alá magad egy másik embernek, mert akkor fél ember leszel. Nem szabad támaszkodni, mert az mindig katasztrofális következményekkel jár. Ha nem most, akkor harminc év múlva..Sőt azt is mondják, hogy egy férfinak sem érdekes az a nő, aki “túl rendes lány” 

🙂 Ennyit tudtam most írni. Én így érzem….. így éltem meg a mélypontjaim kezelését..

Címkék:

néhány mondat a margóra…

2011 január 18. | Szerző:

  Felmerült a mai nap során rengeteg gondolat és arra jutottam, hogy sokkal több témáról kell írnom, mint amit tegnap terveztem. Olyan szerteágazó és összetett az az élethelyzet, amiről írok, hogy hihetetlen.

Egyik kedves hozzászólóm pedig arra is rádöbbentett, hogy magán a “szerető” fogalmán is mást és mást érthetünk. Így jutottam el arra  a megállapításra is, hogy az én szeretői létem 🙂 a “kispályás” kategóriába tartozik és az is megállapítást nyert, hogy talán “nem vállaltam be túl nagy feladatot” amikor szerelmem tárgyának “megszerzését” -vagy én inkább a függetlenítését mondanám- célul tűztem ki.

El kell azt is mondanom, hogy a szerelmünk kezdetén sem vágtam volna bele ebbe az egészbe, ha nem teljes meggyőződéssel hiszem azt, hogy ez a férfi igazat mond, őszinte velem és őszintén szerelmes belém. Nem kezdtem volna ezt az egész, néha lélek örlő tortúrát, ha mondjuk ott van egy gyerkőc a kapcsolatban. Lehet sokan most legyintetek, hogy nah…”képmutató kis ribanc”, most könnyen dobálózik ezzel, ezeknek úgyis mindegy. Én úgy gondolom, hogy ez sem mindegy.

Ahogy az sem mindegy, hogy az illető férfi házas ember-e, vagy éppenséggel több éves kapcsolatban éli az akármennyire kiüresedett, vagy annak hazudott kapcsolatát.

Persze, ha szerelmes vagy nem válogatsz ennyire hideg megfontolással..Szinte bele sem gondolsz abba, hogy mi következhet az egyes lépésekből..

DE

Én ebben  a kapcsolatban ezt is másképp éltem meg, mint a korábbi normális, “tisztességes körülmények között” induló szerelmeimnél. Ebben a helyzetben számtalan menekülési lehetőség áll az ember előtt. Számos olyan helyzet adódik, amikor mérlegelned kell és lehet: “bevállalod?kell ez neked?megéri ez a fickó mindezt?”….Ilyen és hasonló helyzetek nem igen adódnak egy kiegyensúlyozott, hivatalos kapcsolatban. (Legalábbis nem mindjárt az első hónapokban.)

Nem azt akarom erősíteni, hogy ne irigyelje senki a szeretőt és sajnáljatok minket…Csak szeretnék rámutatni mindazon tényekre, hogy már az elején (is) meg lehet állapítani, hogy ennek az egész hercehurcának van e valami értelme. Hagy térjek vissza első bejegyzésemhez: “ez csak egy állomás és nem a cél”. De mindezt nem dönthetjük el kívülállóként soha. Ezért írtam azt és gondolom is teljes meggyőződéssel, hogy mindig figyelni kell azokra a belső hangokra… De hogy a naivát félredobjam….Senkinek sem ajánlom a szeretői létet, kizárólag az olyan fajtából kerülhet ki épségben az ember lánya, ahol a kezdetekkor elindít az a  bizonyos férfi egy olyan folyamatot, aminek a végén a szeretőkből egy pár lesz. Kivételes és ritka eset, de közel sem lehetetlen és nem elképzelhetetlen az sem, hogy ebből “örök hűség” de legalábbis egy boldog párkapcsolat születik.

Azért vagyok ennyire “álmodozó” és abban gyökeredzik a meggyőződésem, hogy ismerőseim között nem egy ilyen kapcsolatról tudok, sőt hogy a családfámat is előhozzam….Az alma nem esik messze a fájától..Az édesanyám annak idején hasonló helyzetben volt, amikor összekerültek az édesapámmal. Huszonhat évnyi házasságnál és három gyereknél tartanak……

Ügyesen elkanyarodtam attól a témától, amiről írni szerettem volna a mai napon, de előtte mindezt le kellett írnom, megelőzendő a félreértéseket.

Címkék:

Eldöntöttem

2011 január 18. | Szerző:

 Amikor belevágtam ebbe az egészbe, rengeteg félelemmel fűtött gondolat volt bennem és azt hiszem, benne is.

Félsz attól, hogy megsérted magad. Tudod, hogy meg fogsz sérülni. Aztán megsérülsz és megtorpansz kicsit….

Sokan mondják, hogy egy kapcsolatban addig érdemes maradni, míg több örömmel jár, mint amennyi a fájdalom..Ezt az állítást nem tudom megcáfolni, teljesen igaz!..Aki szeretőnek áll, az bevállalja, köteles felvállalni ennek az élethelyzetnek minden szomorúságát, magányát és azt is, hogy egyszer vége lehet. Vége lehet úgy, hogy a férfi, akinek odaadtad magad egy napon úgy dönt, mégis a régit, a megszokottat vállalja.

Én hogyan csináltam? Az első pár hónapban mérhetetlenül ostobán. Szerelmes lettem és onnantól megszűnt számomra az én és csak MI voltunk. Képes lettem volna magam teljesen feloldani a helyzetben csak, hogy neki jó legyen……

Már nem tudom pontosan, hogy mi változtatta meg ezt a hozzáállásomat, de annyi biztos, hogy komolyan elgondolkoztam azon, hogy mi az, amit én jelen helyzetben tehetek.

A sok válasz közül a legfontosabb az, hogy ha már elköteleztem magam mellette, akkor ezt a folyamatot a végsőkig fogom vinni. Egyetlen feladatom az volt, hogy figyeljek magamra. Figyeljem azt, hogy mi az, ami már fáj és mi az, ami nem éri meg. Mindössze ennek tudatában kellett tennem, engednem bármit is.

Szeretni, adni akartam……. nekem ez okoz örömet.

Meg kellett tanulnom azt, hogy az ember boldogságáért csak önmaga felelős. Nekem egész embernek kellett lennem, meg kellett állnom a saját lábamon. Ami még ennél is fontosabb: örülnöm kellett annak, amit kapok. Meg kellett becsülnöm azt az embert, aki ideig óráig úgy dönt, hogy velem akar lenni. Miért? Én úgy gondolom, hogy minden ilyen esemény az életünkben, amikor közel kerül hozzánk egy lélek..Az ajándék. Különleges alkalom és ott nem lehetsz önző, nem birtokolhatod.

Ha úgy dönt velem marad egy életre, akkor szerencsés vagyok, de ha úgy alakulna  a sorsunk, hogy ennyi volt…és vége, akkor azt is el kell fogadnom.

Minden változik és semmi sem örök. Valahogy ezt kellett tudatosítanom magamban és azt hiszem, ez sikerült. Így könnyebb lett minden.

Címkék:

A te döntésed, az ő döntése és egy másik ember mesterséges vaksága

2011 január 17. | Szerző:

Okosan és jól szerettünk volna kijönni  a helyzetből. Tudom, sokak szerint uralkodjon magán az a “ribi” szerető és a megcsaló pedig szépen rendezze le az otthoni nyűgöket és aztán kezdjen más asszonynéppel….

Helyes ez, helyes….De ott van egy “mi van, ha”… És az élet tartogat ilyen előre meg nem jósolható meglepetéseket ezerrel.
Amikor már teljesen belegabalyodsz egy másik emberbe és azt érzed, hogy neked nincs kit és tovább keresgélni, akkor azonnal akarod őt. Akarod, hogy az életed része legyen és minden követ megmozgatsz azért, hogy elérd a közös célt, kettőtök közös életét.
Olyankor pedig eltűnik a rózsaszín köd mögé az, hogy esetleg ezzel másnak okozol fájdalmat.
De időzzünk itt egy kicsit. Engem egy téma mindig is hihetetlenül kíváncsivá tesz. Sajnos vagy szerencsére olyan ember vagyok, aki erőteljesen hallgat a megérzéseire. örökké olyan helyzeteket l át, amelyekben megérez, megsejt dolgokat.
Vajon az a nő, akit megcsalnak érzi, hogy baj fenyeget? Ugye érzi. Én éreztem, de soha nem tűrtem el.
Igen, igen. A vadászból lesznek az üldözöttek és egy megcsalt nőből lesz a megcsaló…Ilyen az élet. Pár éve tűzzel vassal írtottam volna a szeretőcskéket, mert azt gondoltam erkölcstelen, gonosz, aljas emberek…
Ebből a célból hagytam el azonnal azokat a férfiakat is, akik megcsaltak. Azonnal, fájdalommentesen és végleg csuktam rájuk ketrecük ajtaját, mert nem tudtam volna megbocsájtani a dolgot!
Akkori vakságom miatt juthattam erre  a sorsra és azt hiszem nekem megérte ez a tanulópénz. Én nem bánom ezt sem. Egyedül a merevségem bánom, azt, hogy úgy hittem, a férfiak a hibásak… Nem ők. Nem csak ők, hanem én tettem azért, hogy egy másik nő elszeresse azt, akit én nem szerettem eléggé, maximum addigra csak a birtoklási vágy dúlt bennem.
De vajon milyen gondolkodás fűt egy megcsalt nőt affelé, hogy abban a szituációban, ahol sem gyermek, sem anyagiak nem kötik a férfihoz…..csak az, hogy “más nőé se legyen” egy olyan rémálmot hagyjon szabadjára indulni, amiben állandó szereplőket tart. 
Szeretem e azt az embert, akit nem tudok elengedni? Szeretem e azt az embert, aki őszintén bevallja, hogy nem szerelmes belém és boldog akar lenni mással….de én porig alázva, meggyötörve is két kézzel markolom…..
Talán sosem fogom megtudni, főleg ezzel  a vérmérséklettel, mellyel megáldott a sors.
De azt hiszem jobb egy lesajnált, de boldog szerelmesnek lenni…..mint egy olyan nőnek, aki boldogtalan egy férfi mellett, de ezt magának sem vallja be…
A férfi gyávaságáról vagy épp bátorságáról a következőkben írok.
Címkék:
« Régebbi bejegyzések
Frissebb bejegyzések »

Üzenj a blogger(ek)nek!

Üzenj a kazánháznak!

Blog RSS

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!