Amikor zendül a szíved
2011 június 15. | Szerző: zsuzsu18
Világos, határozott célok megvalósítására törekedne az ember lelkének egy része, azonban mindig közbejön valami. Minden egyes alkalommal, amikor közel állunk a vágyott célhoz, valamely megmagyarázhatatlan lökés hatására megtorpanunk. A legtöbb nagyszabású tervünk beteljesülése előtt az úton rengeteg ágat, bogot és sok-sok félelmet gyűjtünk magunkhoz. Mi is a kudarc, mi az a keserű és mélyről fakadó érzés, melynek olyan ereje van, hogy a legcsodálatosabb körülmények között is hajlamosak vagyunk elszomorodni és drámai módon megváltozni, akár pillanatok alatt is, elég csak rá gondolnunk?
Bizonyos dolgok megharagítják a többi embert. A jó ember nagyon rendesen viselkedik és nem botránkoztatja meg a többieket, azonban rengeteg olyan kincset ásunk el magunkban az ilyen „jógyerek” viselkedéssel. Félünk, az élet tele van veszéllyel, de ha jobban belegondolunk nem is az élet van telepakolva riasztó vadakkal, hanem a lelkünk van telitöltve tévképzetekkel.
Annyian élünk ezen a parányi helyen, annyi széppel és jóval a szívünkben, lelkünkben; mégis annyira távol vagyunk egymás lelkétől. Sokan sokféle nyomort és fájdalmat hordozunk magunkban. Mint pici gyerekek, akik büszkék a matrica-gyűjteményükre, valahogy mi is úgy vagyunk beprogramozva, hogy őrizgessük a félelmeinket, a szokásainkat. Azokat a köztudottan és elismerten gyalázatba sodró dolgokat, melyeket legalább(!) magunkénak vallhatunk. Mert mi is a miénk ezen a világon? Ezen a földön, ahol állítólag semmi sem örök és minden bizonnyal így is van, hiszen ezt látjuk. Ezt látjuk? Ugye nem, ugye ez az űr nincs és csak azért találták ki, hogy ne legyenek kiválóak és tökéletesek a pillanataink?
Mikor jön el a perc, amikor elhiszed azt, hogy semmitől sem kell félned és csak Te oldozhatod fel magad? Mikor jön el a pillanat, mikor elhiszed, hogy eleven karod a legcsodálatosabb varázskar és erősebb lényre nincs is szükséged, mint csak és kizárólag önmagadra?
De kellenek a támasztékaink is, mert azokhoz is ragaszkodunk, ugye. Nem tudjuk, hogy mi okból, mi célból..de, ha nincs senkid, akkor nincs is hol és miért és nincs cél. De ki áll melletted a bajban és ki súgja a vigaszt a füledbe, amikor mindenki elhagyott? Ki fog szeretni és nevetni rajtad, mikor már mindenki megundorodott melletted és ki simogat, mikor már egy jó szót sem kapsz a többi embertől…? Mondd, ki lesz az?
Elhagytuk a szárnyainkat valahol és azóta csonka boldogtalanságban hintázunk. Táncolunk, ha zene szól és sírunk, amikor nevetni is lehetne. Mindig hajnali fényt varázsol körénk a vágy, amikor nekifeszülünk valakinek, amikor azt hisszük, hogy ő a szívünknek a vér, amikor ő a meleg takaró a fagyos szobában…Aztán mégis mennyire kifosztottnak, becsapottnak és elhagyottnak érezzük magunkat mégis…..
De talán eljöhet az az egy, az az egyetlen és legeslegszebb, akiért már nem fáj a fájdalom és kinek minden rezdülése olyan jól esik, hogy kárpótol minden addigiért. Olyan mozaik az életünk, melynek darabjait összeszedtük ugyan, azonban volt egy huncut darabka, amit nem találtunk a sok apróság között….Amikor nekiálltuk kirakni a nagy egészet, még nem tudtuk, hogy kibabrált velünk a Sors és most gurgulázva kuncog rajtunk, ahogyan nem értjük ezt az egészet sehogy sem…..Valami végül véget ér, a falevelek lehullanak és mi csak nézünk, a távolba, ahova sosem volt merszünk elindulni és azt hazudjuk, hogy mi boldogok vagyunk.
Csak tükreinkbe nézve, csak lopva merjük bevallani magunknak, hogy a tél elrohant és már a tavaszt sem várjuk igazán, csak legyen már vége…Legyen vége, de nem tudjuk, hogy mire is váltanánk a jót, vagy azt, ami mások szerint az, de a rosszat mindenképp.
Élni kell és haladni kell, mert annyit érsz, amennyit leteszel az asztalra….Legalábbis így teszik a többiek, állj hát Te is a sorba. Mivel azonban egy életed van Neked is …néha megtorpansz kicsit és elszédülsz a sok kacifántos apróságtól, melyet megkaptál ugyan, de mégsem elég. Mikor elérni szeretted volna az élerhetetlent és megvetted volna mindazt, aminek megfizetted az árát .Úgy gondolod, hogy ez bizony mégsem elég és sosem lesz egész.
Neked jobb a szebb, neki szebb a ritka és van, akinek annyi is elég lenne, ami Neked mindig is megvolt. Hajtunk, mert muszáj és kiabálunk, ha mást nem tudunk. Az okos pedig áll a sarokban és szeme már egészen nyugodt, csak arra vár, hogy megkapja a legszebb pillanatot, azt ami benned rejlik, de te nem hiszed…És akkor majd lecsap Rád. Tiszta szívvel és teljes erővel fogja elragadni Tőled mindazt, amit Te gondosan összegyűjtöttél. Mivel azt tanították neked, hogy okosabb, ha hallgatsz, ezt is elviseled.
Nézed a dolgok nem létező jobbik oldalát, mert minden bizonnyal van nekik olyan is. Megrándítod a vállad, kivérzett szíved azonban egyre lassabban dobban, de bírod még..
Tudod, hogy nélküle örökre el fogsz veszni és azt is, hogy elérheted, de azt is, hogy lehet, sohasem…
Fáj neked, hogy nincs ott és keze nem ér a kezedhez, de Te minden este őt karoltad álmodban és minden testet az övéhez hasonlítottál. Egészen kényelmes álomvilágot rendeztél be magadnak abból a rengeteg hazugságból, melyet azért gyártottál, hogy ne bántsanak. Véded magad, mert ezt tanultad meg, hiszen sosem volt szép és sosem volt jó….
Valaki azt mondta neked, hogy az öngyilkosság gyáva dolog, pedig te mindig azt gondoltad, hogy az a gyáva, aki az utolsó pillanatban nem szúrja magába a kést vagy nem ugrik le a mélybe. Szégyellted, hogy nem voltál elég erős és inkább hagytad élni az életet….Ezerszer szidtad magad, hogy még erre sem vagy képes, de most megdicsérnek a bátorságodért, hogy mégis köztünk maradtál. Nem érted, nem akarsz ennek bedőlni és azt sem hiszed már, hogy kell-e neked ez az egész…
Szívedre teszed a kezed és megszámolod magadban, hogy hányszor hazudtál szerelmet és közben hányszor adtad oda magadat úgy és olyan tökéletesen, ahogy csak vagy. Hány éjszaka voltál boldog attól, hogy adtál és hányszor nem hitted el, hogy kihasználnak mert semmit sem kapsz vissza önmagadért.
De neked nem hiányzott semmi, csak szerethess, csak élhess másokért és másokban. Mosoly volt a fizetséged és nem tűrted el, mikor meg akartak simogatni. Teljesen érthetetlen volt számodra, amikor dicsérni akartak, hogy jobb és különb voltál bármiben is. Te nem értetted, hogy miért vannak a problémák ott, ahol te olyan tökéletesen szolgálsz és néha, amikor senki sem látta a saját húsodat karmolásztad, hogy büntesd magad és érezd azt, hogy élsz…..
Jöttek megmentők is, de őket módszeresen eltüntetted az életedből. Nem nyitottad ki azt a könyvet, melybe oly sokan írtak volna gyöngyből álló sorokat és adtak volna életet, támaszt, mosolyt, élményeket és még biztonságot is. Néha angyalnak képzelted magad, egy szárnyas lénynek, akiből gyógyító kék fény árad és, aki ahová csak belép nyugalmat és békét áraszt. Majd erre jól rá is szoktak a többiek, akik egyre többet és többet akartak belőled. De nem volt megoldás, mert te nem tanultál meg nemet mondani. Így sosem volt Te és sosem volt magadért, de belülről mardosott a méreg és fogyott az éltető levegő.
Most egyedül vagy és fázol belül. Nem tudod, hogy mi lesz veled, de még mindig bízol azokban, akik már régen magadra hagytak. Te most sem kérsz semmit csak ülsz a torony tetején, ahol csontig hatol a hideg, de gyönyörű a kilátás. Élvezed amit látsz, de már alig élsz, tested lassan, de biztosan kihül…
Tudod, hogy ide nem jöhet fel senki. Tisztában vagy vele, hogy csak egy levél vagy a sok fűszál között és igen, azt is megmondták neked, hogy nem te leszel a kezdet, de a vég sem.
Szerettél volna szebbet, jobbat, de nem hagyták neked. Te sosem akartad elrontani és a legjobb szándék vezérelt. Azt mondtad neki, hogy mindent ki fogsz bírni, de elfeledted, hogy neked lesz nehezebb és van az a kín, amit nem lehet átélni anélkül, hogy ne nyomorítana meg. Sokszor pedig azt is megtanították veled, hogy van az a nehéz doboz, amit egyedül nem vagyunk képesek felemelni.
Te semmit sem tanultál meg anélkül, hogy el ne felejtetted volna és minden nap beiratkoztál abba az iskolába. Mások tanácsadója és patrónusa voltál. Előfordult, hogy anya helyett anya voltál, kinek saját gyermeke nincs ugyan, de élete minden percében erről álmodott. Máskor szerető voltál, ki nem kér fizettséget csak azt, hogy szerethessen. Csak igazat akartál és tisztán látni a részt és az egészet.
Kérlek mondd el azt, hogy most mire gondolsz? Nincs semmi, ami jobban ösztönözne, mint az a vágy, hogy te és ő és ti és együtt?
Mondd, nem látod, amit látnod kéne? Ugye eltűnnek a fekete felhők és újra megjelenik a szivárvány az égen? Ugye te is újra napfénybe öltözöl, hogy beragyogjon a fényed az ablakokon és ott leszel újra nekem és nekünk, hogy boldogabbak legyünk…
Mondd, elég neked az, hogy mutatod és nem teszed? Sosem volt véletlen és van szíved, hogy a dobbanás vezessen és éreztesse Veled azt, amit érezned kell…
Értékes vagy és élned kell! Ne hagyj el, ne hagyj cserben! Maradj örök nekem, szeretlek….
Egy kicsit más téma
2011 június 6. | Szerző: zsuzsu18
….A fájdalomból is az elso a legfájdalmasabb, a szerelmeink közül is az első az, amelyre életünk végéig emlékezünk. Valahogy úgy van összerakva az ember, hogy az ido mindig a segyítségére legyen. Nem eshet velünk olyan fájdalmas esemény az életben, melyet az ido távola ne halványítana, vagy legalább ne enyhítene, ne alakítana át legalább elviselhetové. Persze akadnak olyan esetek, melyek örökké csonkává, nyomorék sutává teszik az élok lelkét, de mindig van választásunk melyik úton indulunk el. Azonban úgy, ahogyan a szemétdombon is no egy-egy szál vadvirág és a zivatar után mindig megejelenik a szivárvány,a mi életünk is tele van apró, de annál nagyszerubb csodákkal.
Talán akkor veszti el az ember az összes erejét, amikor már nincsenek ilyen belso csodái. Azok a lámpások, melyek az úton kísérték ot és vakító fénnyel égtek, valamiféle mélybol eredo kiolthatatlan lánggal jelezve az élet forrását, egyszercsak meghalnak és nincsen tovább. Ezek a lángok gyakran törékenyebbek mindennél. A legerosebb fény is kialszik, ha nem jut élteto levegohöz és az ember szíve sem dobog tovább, ha végleg kihaltak belole a gyermeki érzések és a csodák utáni vágy.
Egyetlen ember sem választhatja meg azt, hogy milyen családba születik, de talán valahol a kezdet kezdetén, ha öntudatlanul is, de önként jelentkezünk arra a sorsra, mely ebben a földi létben az osztályrészünkké válik. Úgy hizsem, hogy létezik egy olyan hely, ahol a testetlen lelkek laknak és léteznie kell egy mindennél hatalmasabb eronek is, amely arra sarkall minden lelket, hogy ezekbe a fájdalmas földi testekbe zuhanjanak.
Pusztán azért hiszem ezt, mert az embert egy különlegesen értékes lénynek tarto. Van számunkra egy olyan felfoghatatlan hely is, melyet csak akkor találunk meg, amikor álmunkban ismeretlen helyekre csöppenünk, de mégis ismerjük jól..Minden éjszakán visszavágyunk oda, mint apró gyermekek, de örökre tán csak halálunk után leljük meg azt a helyet, mint végleges lakóhelyünket.
Míg elérjük a vágyott nyugalmat sok kihívás vár ránk, kinek több, kinek kevesebb jut. Minden léleknek meg kell erosödnie, de ez olyan nehéz…Egyre több próba vár az óvatlan lelkekre, sot a próbák a legtöbbször kegyetlenek. Végül csak kevesen teljesítik be igazi küldetésüket, hisz az üzenet, amellyel erre a földre érkezünk sajnos elottünk is titok.
Gyerekkoromból csak kevés dolgora emlékszem igazán, azonban azokat az emlékeket, melyek zsigerig hatoló fájdalommal élnek bennem szinte teljes részletességgel fel tudom idézni. Egyszer kaptam egy kis könyvecskét, ilyen napló szeru könyvet, melybe annak idején nagy divat volt az évek hosszú során iskolás társainktól, tanárainktól a számunkra fontos emberektol néhány rajzot, pár kedves mondatot gyujteni.Ebbe a könyvbe véste fel kedves tanárnom azokat a sorokat is, melyekkel a mai napig nem tudok egyetérteni. Az idézet arról szól, hogy mi emberek akkor élhetünk csak igazán boldogan és kiegyensúlyozottan, ha feledünk mindent, ami rossz és megpróbálunk kizárólag a szép emlékekre koncentrálni. Tökéletes gondolat, meg kell hagyni, hogy a mai pozitív gondolkodó iskolák és egyén önképzo körök magas posztra emelnék e sorok íróit, de én sajnos csak vitatkozni tudok vele. Túl mesterkéltnek és természetellenesnek tartom ezt a gondolatot. Egész fiatalon úgy gondoltam, hogy emiatt kizárólag bennem van a hiba. Én ugyanis mindennél jobban emlékszem életem szomorú, megrázó és megalázó eseményeire. Talán rendellenes módon lehetek összerakva, mert a boldog perceim úgy és olyan intenzitással tunnek el, mintha sosem lettek volna részei az életemnek.
Fájdalmas és súlyos titkok orzoje, tragikusan szomorú gyerek voltam, de ugyanakkor óriási színészi tehetséggel is megáldott a sors.Egy kisgyerek mindig fázikegyedül, a maga kis világában. Én sem tehettem mást, építgettem a homokvárakat, szottem a kis meséimet és mert szégyeltem azt, ami velünk valójában történik, szebb és könnyebb volt az élet, míg nem mondtam el senkinek, hogy mi is történik a négy fal között ott, ahol otthon voltam. Azt mondják, hogy az ember vagy kibír mindent ami vele történik, vagy sajnálatos módon belehal abba. A gyerekekre fokozottan érvényes ez a törvény, de furfangos módon alkották meg eme törékeny lényeket. Valamiféle spirituális fény veszi körbe a kicsiket, minden gyermek egy különös és megmagyarázhatatlan földöntúli képességgel rendelkezik, hogy úgy tekinthessen a körülötte tornyosuló barbár világra, mint ahogyan egyetlen más lény sem képes, de foleg a felnott ember nem.
Ezért sem tudjuk a gyerekeket becsapni, ezért nem tudunk hazudni nekik, mert ok pontosan érzik azt, ami a háttérben zajlik, nem lehet titkunk elottük.
Apám egy különös ember. Különféle negatív jelzokkel illethetném ot, azonban nem tudok iránta sem gyulöletet, sem más egyebet érezni. Kizártam ot a lelkembol, a szívembol,hogy kicsit könnyebbek legyenek a mindennapok, de lelkem legmélyén tisztában vagyok vele, hogy ez is csak egy elfojtás és bármikor rámtörhet a kín, aminek beláthatatlan következményei lehetnek…
Akkoriban még nem értettem teljesen azt, ami velünk otthon történik, nem tudtam választ adni a miértekre, de a mai napig azokat a válaszokat keresem. Mégis, ha jobban belegondolok hatalmas fájdalmat érzek azért, hogy soha nem tudtam igazán közel kerülni az o lelkéhez. Hiányzik valamiféle eszményített ember, akinek néha álmomban képzeltem ot, hiányzik az érintés, amivel csak nagyon ritkán érintett, hiányzik a biztonság, melyet soha nem tudott megadni és hiányzik egy apa, aki soha nem adatott meg nekem igazán.
Sajgó sebek ezek egy ember lelkében, de tisztában vagyok azzal, hogy nekem közel sem adatott olyan rossz sors, mint számos embertársamnak. Mégis úgy érzem, hogyha legalább annyit tehetek o értük, hogy leírom ezeket a sorokat, akkor meg kell tennem.
Újra itt..
2011 május 25. | Szerző: zsuzsu18
Van, amikor az ember megáll egy ponton. Visszatekint az addigi életére
és teljes erőből elgondolkodik azon, hogy hogyan is kéne tovább
folytatnia az útját.
Ilyenkor már megfogalmazódik bennem az, hogy
valamin változtatnom kell, de a legrosszabb esetben az is megesik,
hogy a sors kényszerít (nem lágyan és nem simogatóan), hogy észrevegyem,
nem vagyok ott és úgy jó helyen, ahol és ahogyan éppen vagyok.
Furcsa
dolgokat fogok most írni, emiatt is volt ez az óriási szünet a blogot
illetőn. Egyszerűen olyan érzéseket akartam közölni veletek, melyek hűen
vagy legalábbis a lehető legjobban visszaadják az olvasóimnak mindazt,
amit jelen pillanatban érzek..Sikerülnie kell, mert csak így tudom
tovább folytatni az írást és az életemet.
Eltelt jópár hét, mióta megtörtént a dolgok átrendeződése, ahogyan én
hívom ezt az egész történetet. Kezdetben le akartam írni nektek mindazt a
zűrzavart, ami a másik csajszi “működéséből” fakadt és zajlik még a mai
napig is, de aztán gondoltam egy nagyot és nem tettem. Nem tettem abból
az okból kifolyólag, hogy úgy éreztem, ezzel is csak őt erősíteném és
csak energiát pazarolnék a dologra, energiát amiből igen kevés volt már
ebben az időszakban. Így visszatekintve olyan ez az egész, mintha
álomkórosként éltem volna meg a “szeretői” státuszt, mintha nem én
lettem volna, hanem egy távoli lény, aki már nem én vagyok. Őszintén
elcsodálkozom azon, hogyan tudtam kitartani, hogyan nem borultam ki
véglegesen és honnan volt a hitem abban, hogy egyszer lehet ebből valami
jó is.
Megfogtok lepődni azon, hogy mit és hogyan tettem az elmúlt pár
hétben…..de sajnos vagy nem sajnos:-) részben én voltam az, aki nem
akart/nem tudott felhőtlenül boldog lenni ebben az állapotban.
Kezdetben volt a nyugalom, az eufória…Aztán jött a szokásos agyalás.
Egy Tisza parti magányos séta után határoztam el, hogy én adok még egy
esélyt az excsajnak….Igen, annak a nőnek, aki a párom korábbi párja
volt, aki az én szerelmem “útjában” állt….
Volt a lelkemben egy kis rész, ami határozottan tiltakozott ez ellen a
kapcsolat ellen és el kell mondjam, hogy némi bűntudat is kifejlődött
bennem. Pedig, ha jól megnézzük, soha nem mondtam a szerelmemnek, hogy
lépjen, nem kértem, hogy “de most és mindörökre hagyd ott!”….Magától
jött el, önként határozott úgy, hogy engem választ.. Mégis valamiféle
lelki közösséget kezdtem vállalni a csajszival és úgy határoztam, hogy
kell még valami “feloldozás”..kell nekem valami végső,
visszafordíthatatlan, végleges (igen, hülye emberből vagyok én
is…bizonyosságot keresek egy olyan világban, ahol gyakorlatilag semmi
sem biztos) szóval a biztonságot AKARTAM most is és a Szerelmemet
otthagytam három hétre….
Tudom, azt mondjátok majd, hogy nem vagyok normális, hogy neurotikus
hisztis és ki tudja még mi vagyok….De akkor, amikor minden olyan jó
volt, amikor “felszabadultam” és szabadon élveznem kellett volna
mindazt, ami kaptam, mindazt a szerelmet, ami már a világ előtt is
felvállalható….én sírtam az éjszakába a Tisza parton és átkoztam
magam….
🙂 Pszichológusok most valószínűleg biztosan meg tudnák mindeni, hogy
mi ez a “posztstressz”, de én nem ismerem ezeket a lelki folyamatokat,
abban sem vagyok biztos, hogy ez normális dolog volt a részemről.
Szóval leléptem….
Aztán elkezdtem egyedül lenni, úgy igazán. Tudjátok, amikor esténként
kiültök a teraszra, vagy valami csendes, nyugodt helyre…Nézitek a
csillagokat és gondolkodtok…Eltelnek a napok, de alapvetően üres az
érzés….
Három hetem telt el így, közben majd belehaltam abba a hiányba, amit ő
miatta éreztem. A napjaimat holdkórosként töltöttem. A munkámat nem
tudtam olyan precízen végezni, állítólag olyan voltam, mint egy
elvarázsolt kamasz….anyám el akart küldeni mindenáron valami dokihoz,
hogy legalább lásson….sokat fogytam..de legtöbbször már sírni sem
tudtam…
Nem tudom szavakkal pontosan leírni azt, hogy mi zavart bele engem abba,
hogy ezt a dolgot meglépjem…de azt éreztem, hogy kell nekem, kell
nekünk ez a fájdalom.
Ő nem értett…Először poénnak érezte a dolgot és tudomást sem akart
venni arról, hogy eltűntem….Ugyanúgy felhívott (volna), látogatott( de
nem nyitottam neki ajtót, vagy épp nagyon nem voltam fél napokat otthon
a munka után), kezdtem másmilyen szokásokat felvenni, ami úgy
megbolygatta a velem kapcsolatos meggyőződéseit..hogy azt hiszem, kb.
egy hét után ő is eljutott abba a zavart állapotba, amibe én. Nem
akartam látni, vagyis majd belehaltam abba, hogy nem érzem az érintését,
nem látom az arcát nem érzem az illatát….De betoltam magam elé azt a
rohadt magas falat és azt hiszem, túlságosan büszke voltam.
Kb. másfél hét után tört valamelyest a jég, mert Ő fogta magát és egyik
este addig üldögélt az ajtóm előtt, amíg haza nem értem..Nem volt mit
tenni, beszélnünk kellett….Olyan szomorúnak soha nem láttam Őt…És
annyira soha nem vágytam arra, hogy megérintsem…De továbbra is
tartanom kellett a távolságot. Beszéltünk. Nem értett engem és én sem
értettem magamat…Csak néztünk egymásra..mindkettőnk szeme csupa könny
volt..Aztán nem tudott mit kezdeni velem, éreztem, hogy elkapja a düh a
tehetetlenség miatt és elrohant..
Nos, azon az éjszakán már tudtam sírni…..mit sírni?
Zokogni!….Kellett valahogy ez a megtisztító fájdalom….végül olyan
“megállt az idő” állapotba zuhantam és a mindennapi teendőimet monoton,
megszokott módon intéztem. Mindenhová magammal vittem őt a szívemben, de
dacoskodtam és továbbra sem vettem fel a telefont…nem válaszoltam a
kérdéseire…
Ebből a hisztérikus állapotból egy mély fájdalom rázott fel. Elhunyt a
nagymamám, váratlanul….Nem állt hozzám annyira közel, azonban az a
fájdalom, amit az édesanyámból kiváltott a halála…Az csontig hatoló
volt és teljesen összeszedtem magam az azt követő pár napban. A
fájdalmamat ő is megérezte, akkor, amikor a halálhírt megtudtam “csak
úgy” megjelent három órán belül. Ott állt előttem a munkahelyemen.
Ellentmondást nem tűrő határozottsággal átölelt és megcsókolt..
Igen, nagyon romantikus volt..De akkor nem ezt éreztem..Csak
megnyugvást. Nyugalmat és biztonságot és belül legszívesebben
megpofoztam volna azt a dacos, büszke és ostoba lányt, aki mindezt a
“cirkuszt” végigcsináltatta velem…
Azóta jól vagyok, együtt vagyunk és pörögnek a napok. A tanulság pedig
azt hiszem annyi, hogy tényleg nagyon rövid ez az élet..El kell
fogadnunk mindazt a szeretetet, ami másoktól áramlik felénk….Meg kell
élnünk minden percet a maga csodálatosságában, mert eljön majd az idő,a
mikor túl késő lesz…amikor bánni fogunk minden elvesztegetett percet,
amit szótlanul, egymástól elzárkózva…csukott szívvel töltöttünk.
Wendy tollából
2011 május 2. | Szerző: zsuzsu18
Az Asszony és a Gép
Régóta lakott velük a Gép.
A klasszikus szemlélet szerint hasznos része volt életüknek, az Asszony
szemében azonban, aki csontja minden porcikájáig romantikus felfogású volt,
csak megtűrt tárgy volt, szegény rokon. Lenéző mosollyal gondolt azokra,
akik rabjává tudtak válni egy gépnek. Szenvedély – rabság – mást jelentettek
neki. Addig morzsolgatta együtt elméjében ezt a három szót: szenvedély
– rabság – gép, hogy egyszer elcsábult. Bekapcsolta.
Talán ha tudja, ha ismeri
az angyali és ördögi erőket, melyek működtetik a világot, nem teszi. De
nem ismerte. Nem látta a ”Szerelem hálójában”-t, nem olvasta a ”Madison
megye hídjai”-t, csak élt a csöndes szürke vidéki magányban. Nem tudott,
nem értett, csak érzett.
Bekapcsolta. Félve, mint
mikor először szeret az ember. Jó volt. Színház volt. Szerette a színházat,
talán legjobban a bársonyfüggönyt szerette, ami mögött annyi minden rejtőzhet.
Nem a kiteljesedést szerette, hanem a várakozást. Nem tanulni akart, töltődni,
inkább csak lubickolni. Nem gondolt arra, hogy aki megmártózik, elmerülhet.
Sorra húzta szét a bársonyfüggönyöket. Szeme elé tárult a CSODA. Világokat
látott, embereket érintett meg, addig ismeretlen dolgokról szerzett tudomást.
Közben évszakok jöttek, mentek.
Bimbót hozott, kinyílt, lehullt a hibiszkusz, most nem látta meg. Néha
ugyan eljutottak hozzá foszlányok a való világból, kérések, utasítások,
ő csukott szemmel, lehajtott fejjel tett eleget mindennapi kötelességeinek,
és csak nyitogatta a bársonyfüggönyöket.
Talált egy csodaszépet. Egy
különlegeset, csábítót, mely a legszebb volt az összes közt. Tétovázott.
Szerette volna azonnal feltépni, habzsolni, ami mögötte van, mert érezte,
ott olyan dolog várja, ami ritkán és keveseknek adatik meg. Mégsem volt
mohó, gyengéd, simogató kézzel hajtotta félre a függönyt, és ott várta
a SZERELEM. Nem is akart tiltakozni. Lubickolt és merülni kezdett.
A merülés során arra gondolt, hogy három évszak, ennyi kell ahhoz,
hogy új élet szülessék. Tavasz, nyár, ősz. És víz. Az is kell az új élethez.
Itt minden megadatott: három évszak, víz, szerelem, fájdalom…
És megszületett.
De előbb meghalt, mert ha
új élet érkezik, valakinek mennie kell.
Már nem is csodálkozott,
mikor ő és a Gép egyszerre sóhajtották el utolsó vágyukat a sötét éjszakába.
Ábrányi Emil: Ne vedd zokon…
2011 május 2. | Szerző: zsuzsu18
Ne vedd zokon, szerelmem,Ha lelkem, mely tied
Egész a sírig, olykor
Körödből elsiet.
Szabad madár a lelkem,
S madárnak szállni kell,
Versenyt röpülni bátran
Az ég felhőivel…
Fölcsapni a magasba,
Hol a vihar terem,
És ringatódzni hosszan
Az örök étheren.
De mint a kék magasból
– Ha röpte véget ér –
A leggyorsabb madár is
Fészkére visszatér:
Akép leng vissza hozzád
Bolyongó szellemem,
És boldogsága fészkén:
Hű szíveden pihen.
Tavaszi érintés
2011 április 19. | Szerző: zsuzsu18
Eltelt néhány hét mióta együtt vagyunk, úgy ahogy mindig is álmodtam, hogy leszünk…
A lelkem még picit zaklatott, de napról napra jobban és jobban érzem magam. Van bennem rengeteg féle dolog, amiről muszáj vele beszélnem. Valahogy folyamatosan szükségét érzem annak, hogy lelkem minden apró rezdülését megosszam vele, hogy visszaidézzem mindazokat a pillanatokat, melyek nélküle teltek el. Hogy elmondjam mindazt, amit nekem egyedül kellett megélnem és amikor olyan jó lett volna, ha van…
Sokat gondolkozom azon, hogy mi is történik velem..Nagyon kettős az érzés. Amikor megtörtént a csodánk és engem választott…Az olyan katartikus volt, de elég erős fáziskéséssel jelentkeztek az igazi érzelmek. Vannak napok, amikor egy képzeletbeli felhőn üldögélek, mint egy picurka angyallány..és csillog a szemem a boldogságtól…De akad olyan is, amikor nem tudok mit kezdeni a mélabúval és sajnálom az elveszett időnket. Azokat a perceket, amiket együtt élhettünk volna meg…korábban. De itt van velem és ez óriási…Szeretem és szeretve érzem magam.
Csak a lelkem sebei gyógyulnak lassan, túl sokáig kaphatták a “dózist” és lassan szokom azt hogy minden jó, rendben van, furcsa nekem ez a hatalmas nyugalom, ami most puha párnaként fed be…De azért egy csöpp félelem is vegyül ebbe az érzésbe. Sajnos a másik hölgyemény nem adja fel. Miért is adná fel? Én sem tettem….De ez a “ha az enyém nem lehet másé se legyen”… Fáj, nagyon. Megértem azt, hogy miért teszi….De vannak napok amikor nagyon nehezen viselem az életet és olyankor sebezhető leszek, vagyok..
Erősnek kell lennem….Azt hiszem.
Ölel, Angyal
Pont
2011 április 2. | Szerző: zsuzsu18
Újra itt..
🙂 És boldogság van! Együtt vagyunk a szerelmemmel hivatalosan is.
Édesanyám
egészen rendbe jött az agyvérzés óta, szörnyen megijedtem, és nagyon
sok dolgot átformált bennem az ő hirtelen jött betegsége…Sok dolog
kavarog bennem , illetve kellett ez a kis pihenő, hogy újra neki tudjak
állni a blognak..
A szerető státusz a születésnapomon szűnt meg. Sokan az olvasók
közül e-mailben is tartják velem a kapcsolatot, így rengeteg megkeresést
kaptam. Sok olyan levél jött, amiben mellett álltatok és küldtétek az
erőt anyukámnak és nekem. Nagyon köszönöm, hogy így ismeretlenül is
mellettem voltatok.
A szavak most egy picit nehezebben jönnek, talán azért, mert annak
idején, amikor “vágyakoztam” erre az állapotra és elképzeltem, milyen
lesz…A “végre”..Akkor egy kisebb mesefilm pörgött le az agyamban,
csöppnyi romantikával és tündérmesével átszőve:-)
Romantika volt, de a legmeghatározóbb bennem az az érzés, hogy NYUGALOM.
Most úgy érzem, hogy megtaláltam a helyem. Nem röpködök és nincsenek
világmegváltó terveim vele…Csak annyi, hogy nyugodt vagyok, békés
minden…és hálát érzek.
Hálás vagyok azért is, hogy ennyit kellett rá várnom. Hálás vagyok, mert
türelmet tanultam és kitartást. Voltak nagyon nehéz percek, amiket soha
nem fogok elfelejteni, de sem haragot sem csalódást nem érzek miattuk.
Most úgy jó minden.
Nyugszunk. Mindketten. Tudom, hogy rengeteg “harc” áll még előttünk, de
most már egy pár vagyunk. Tisztában vagyok vele, hogy megtartani egy
embert a legnehezebb, de én mindig is erre vágytam, ilyen férfire…Nem
félek a jövőtől.
A “váltás” mindenféle átmenet nélkül történt, úgy ahogyan azt
korábban megbeszéltük a párommal. Volt sírás és néhány óráig csak némán
fogtuk egymás kezét…de semmi különleges.
Azóta van néhány “érdekes” dolog a volt párjával kapcsolatban is, de
ezekről később írnék, mert ez a pár sor most az örömnek és az
újrakezdésnek lett szentelve.
Nagyon szép estét kívánok Mindenkinek!
Ölel, Angyal
Szünet
2011 március 4. | Szerző: zsuzsu18
“Felkelsz, rohansz, lefekszel. Égeted életed gyertyáját. De vajon van értelme? Ad-e fényt, vagy csak pusztul, fogy? Nem lehet mindig így élni: csak menni, menni, semmivel nem törődni, semmire nem gondolni, elnyomni az érzést, a hiány érzését. Nem, nem lehet így leélni egy életet. Vagy csak lelkileg megnyomorodva. De az nem élet. Az csak lét.”
Újra itt, még mindig én:-)
2011 február 22. | Szerző: zsuzsu18
Tegnap éjjel talán a fáradtságtól, talán a sok összegyűlt feszültségtől és attól, hogy ennek tetejében valaki még a blogomba is belenyúlkált nagyon durván kiborultam. Sírtam, mint egy ötéves kislány.
Megint ez a téma
2011 június 17. | Szerző: zsuzsu18
Oldal ajánlása emailben
X