Kedves ismerősömnek
2011 július 25. | Szerző: zsuzsu18
ennyi nincs több alkalom,
a percet számolom.
Bárcsak egyszer értenéd,
mennyi felhő gyűlt köréd,
úgy rohannék feléd.
Csak félni, nem szólni,
hogy széthulltunk rég,
de jó volna hinni,
hogy érintesz még.
Egy ösztönben őrzöm,
az emléked véd,
hogy együtt kell szállnunk,
ez a Földön tart még.
Baby felhős fenn az ég,
képünk lassan téped szét,
érzem mégis megtennéd,
látom hűvös arcodon,
tudom fáj, de nem hagyom.
Hát, baby-baby, én hagylak menni,
nem segít a fájdalom,
egy könnycsepp sincs az arcomon.
Kérve kérni, összenézni,
vesztes volnék jól tudom,
legördülni nem hagyom.
Napfény játszik arcomon,
lassan égnek fordítom,
hiányzol nagyon.
Megrémít a messzeség,
onnan nem tért vissza még,
ami köztünk volt szép.
Csak álmokban élni,
nincs értelme rég.
De kár volna kérni,
nem őrizhetnéd,
a lelkemben őrzöm az érzést, mi véd,
hogy együtt kell szállnunk,
ez a Földön tart még.
Baby felhős fenn az ég,
képünk lassan téped szét,
érzem mégis megtennéd,
látom hűvös arcodon,
tudom fáj, de nem hagyom.
Hát baby-baby, én hagylak menni,
nem segít a fájdalom,
egy könnycsepp sincs az arcomon.
Kérve kérni, összenézni,
vesztes volnék jól tudom,
legördülni nem hagyom.
Hát, baby-baby, én hagylak menni,
nem segít a fájdalom,
egy könnycsepp sincs az arcomon.
Kérve kérni, összenézni,
vesztes volnék jól tudom,
legördülni nem hagyom.
Pár jó szó..
2011 július 21. | Szerző: zsuzsu18
Kedves Barátném!
Ezt a levelet úgy írom Neked, mint egy utolsó “jajj” szót a sötét éjben, mint egy végső reménycsillagot küldöm Neked soraimat.
Tudom, hogy borzalmas dolgokat éltél eddig át és azzal is tisztában vagyok, hogy ment már jobban is a szekér, de Te mindig is erős lány voltál. Bízom Benned és tudom, hogy meg fogod állni a helyed, mert én itt vagyok Neked. Végtelen szeretettel gondolok Rád, mindig és örökké.
Szeretnék Neked mesélni a férfiakról és a nőről és szeretném bemutatni azt, hogy az élet tele van játszmákkal. Ezek a kis “játékok” nyomorba és keserűségbe tudják dönteni az embert, ha nem figyel. Tudatosnak kell lenned, mert különben bármelyik percben ketté roppanhatsz, mint a nád.
Tudod vannak férfiak, akik bírálni fognak és mindig minden jobban fognak tudni nálad, de olyan is akad, aki a számonkérés helyett bántani fog. A dolgok úgy állnak, hogy a fájdalom forrásainak szövevényes tárháza áll előtted, elkerülésre azonban nem sok alternatívát tart az élet, azonban ezek csekély számuk ellenére mégis képesek megóvni Téged. Feltéve, hogy hajlandó leszel e megfogani a tanácsomat.
Szeretőnek lenni nem egyszerű dolog, keményebb néha mint egy kínkamrában rostokolni és kevesebb esély van a felemelkedésre és boldog kapcsolat kialakítására, mint egy lottó főnyereményt hazavinni. Beszéltem már Neked erről és azt is tudod, hogy én szerencsés vagyok, de én inkább nem így fogalmazom.
Mi annyira találtunk egymásra, hogy az a helyzet csak egy mellékes körülmény volt és abban a térben, melyben a sorsunk összfonódott a kedvessel, csak egy még ennél is monumentálisabb erő tudott volna minket elválasztani egymástól..
De vannak kapcsok, melyek nem ilyen szilárdak és akár azt is tényként állapíthatom meg, hogy nem mindeki “utazik” arra, hogy egy ilyen szerelmi háromszögből aférfivel az oldalán térjen haza egy szép napon….Abból a szempontból, hogy mennyire szánalmas, erkölcstelen vagy nevezhetik bármilyennek az ilyen viszonyokat….sajnos, vagy inkább szerencsére meg kell állapítanom, hogy az élet soha sem vot fekete és fehér….és továbbra is állíthatom, mindig az vesse az első követ….Ugye nem kell folytatnom, erről már számtalanszor beszéltünk..
Most mégis más okból írok neked.
Ugyanis van az emberi gonoszságnak és önzőségnek egy másik fajtája is. azokról a volt kedvesekről szólok itt, akik létrehoztak és akár évekig fenntartottak egy ilyen ideálisnak nem mondható helyzetet, mint a “szeretőzés”…Azonban a sors furcsa játéka folytán ezek az emberek körön kívülre esnek. Szólok itt elsősorban azokról a férfiakról, akik megszokják a kényelmes szituációt és végül a kínok kínját élik meg akkor, amikor szerelmük, kedvesük, vagyis szeretőjök öntudatra ébred és ott hagyja őket a fenébe. Általában eddig a lépésig évek telnek el ezekben a kapcsolatokban. A szerető az elős három év után már borítékolhatja is azt, hogy ő már “csak” szerető marad….Kinek, kinek ideális lehet ez a helyzet, de annak a nőnek, aki családra vágyik….és meghitt, nyugodt párkapcsolatra, semmiképp.
megfigyeltem egy tényt a sok sok beszámoló alapján, ezek a férfiak, akik ilyen sokáig “húzzák” a mézesmadzagot a bebolondított szerető orra előtt…Nos ők a leggyávábbik embertipusok közé sorolhatók be. Tudom, kemény a bírálat és fájhat egyeseknek, de ezt a “szeretősdit” sem úgy kell elképzelni, hogy teljenek csak az évek, ha a bizalom megvan (megvan?)…..akkor sem biztosíték semmi, semmire.
Fel kell készülni a harcra és a kudracra is. No, de annyi jel vezet odáig….Egyrészt az idő hosszúsága, az érdeklődés “csapodár jellege”, ami mindig erősödik akkor, mikor a szeretőnek állt nő elkezd kacsintgatni más független férfi felé, vagy egyszerűen féltékenységi jelenetek sorába torkollik, ahol már senki sem tudja, hogy kinek és mivel tartozik egyáltalán.
Észnél kell lenni…
és itt is érvényes, mint minden kapcsolatra…Egy szintre kell hozni magunkkal a másik felet!….Csak így lehet normálisan eljutni egyről a kettőre. Anélkül, hogy a másik lelkiismeretfurdalást gyártana benned, vagy épp bírálna saját önhatalmúlag szerzett jogán…
kedves, hidd el, Te is értékes vagy! Légy észnél és figyelj a belső hangokra, azok mindig igazat szólnak. Ha pedig úgy érzed, eljött a pillanat, hogy tovább lépj, kérlek tedd meg, mert neked is csak ez az egy élet adatott. Becsüld meg hát magad és olyan embereket válassz társadul ebben az őrült forgatagban, akik olyan őszintén tudnak szeretni, mint Te magadat.
Végtelen ölelés!
—
“Minek örüljek?” – kérded.
Annak, hogy élsz, hogy vagy, hogy halhatatlan vagy. Annak, hogy jólesik a friss víz, a kenyér, az eső és a meleg nap. És a hó, és a jég, és annak, hogy erős vagy, és ha holnap mindenedet elsodorja az ár, akkor is képes vagy összeszedni magad. Ha kell, a semmiből.”
Mit érez egy gyerek II.
2011 július 18. | Szerző: zsuzsu18
Anyám szerint nincs túlzottan nagy jelentősége annak, hogy megcsókolja-e apámat vagy sem. A suliban nemrég volt nálunk egy orvos, aki elmesélte, hogy mi történhet egy férfi és egy nő között, amikor ők “úgy” is szeretik egymást…azóta sokat gondolkodom ezekről a dolgokról.
Én nem értem ezt az egészet és a lelkem mélyén egy picit bűnösnek tartom, hogy a férfiak és nők…Anyámmal nem merek erről beszélni, ugyanis ő mereven elutasít minden ilyen témát. Emlékszem, óriási zűr lett abból is, amikor egyszer meglátta, hogy az ő könyvespolcukról vettem le egy “olyan” könyvet…Bár nem voltam akkor sem tisztában azzal, hogy anyám miért olyan ideges…Ha jól emlékszem egy orvos írta azt a könyvet…
Valahogy a mi életünk mindig tele vannak ilyen “titkos” témákkal. Ilyen “nembeszélünkróla” dolog a szex, de még a szerelem is. Emlékszem, harmadikos lehettem, amikor életemben először hazakísért egy fiú….borzalmas volt. Mármint nem a szerelmem volt borzalmas, de az amit otthon kaptam az teljes mértékben borzasztónak nevezhető. Nem vágytam akkor másra csak néhány kedves szóra, biztatásra, de nekem ilyen nem jutott…A barátnőim édesanyjai valahogy mások, lazábbak azt hiszem.
Anya egyre többet beszél “arról” a nőröl. Sokszor felhozza, általában a vacsoráknál kerül sor ennek a kitárgyalására. Apám olyankor mindig furcsán borús arcot vág vagy leginkább süketnek tetteti magát. Azonban pár hete történt olyan is, hogy apám kevésbé bírta a feszültséget és üvöltésben tört ki…..Nagyon megijedtem, de anyám nem hagyta abba a szóáradatot. Apám azon az estén nem aludt otthon, annyit mondott, hogy “nemsokára jövök!” Mindig így búcsúzott, amikor sok időre ment el:-)
Anyám szerint azt az éjszakát is a “ribancánál” töltötte. Nos, én nem tudom, hogy milyen ember az a nő…de azt látom, hogy valami baj van az én szüleimmel….nem tudnak igazán szerelmesek lenni egymásba…
Kíváncsian várom a közös nyaralásunkat…….
Mit érez egy gyerek I.
2011 július 12. | Szerző: zsuzsu18
Úgy kezdődött, mint ahogyan a dolgok kezdődni szoktak: senki sem sejtette akkor még, hogy bármi is kezdődni szeretne.
Nagyon forró nyár volt és anyu régóta tervezte ezt a nyaralást. Mióta
elváltak- utálom ezt a szót-, szóval, mióta anyu és apu úgy döntöttek,
hogy nem boldogítják tovább egymás életét ez volt az első közösen
töltött nyarunk. Az elszakadásunk óta két év telt el. Emlékszem…aznap,
amikor apu az utolsó bőröndöt is bepakolta az autóba, búcsúzóul egy
pici, rózsaszín telefont nyomott a kezembe. “Ezzel mindig elérsz, bárhol
is vagyok!” mondta határozottan. Akkor még hetekig szorított egy érzés.
Egyedül maradtunk anyu és én és az apám elköltözött “ahhoz a nőhöz”.
Nem értettem azt a keserű fájdalmat itt belül a mellkasomban. Akkor még
minden olyan zavaros volt.
Azok a régi napok ma már csak halványan élnek az emlékeimben és nem
érzem a szívem szorítását sem, ha rágondolok….viszonylag keveset
gondolkodom rajta, mert azóta minden újra megváltozott. Idén új iskolában fogok tanulni és anyu szerint minden jel arra mutat, hogy jól meg fogom
állni a helyem, hiszen talpraesett leányzóvá cseperedtem.
Nem tudok sokat az új helyről, nem is idegeskedem rajta túlzottan…de pár napja egy újabb maró érzés tátong a szívemben. Ez már csak kopott
másolata annak, amit apám elvesztésekor éreztem, de mégis nem jól
bizsereg az a nehéz valami a mellkasomban. Hiányozni fognak a barátaim,
azt hiszem…
A telefont én vettem fel azon a februári napon. Apu hívott..csak annyit
mondott “Hazamegyek!”. Engem feldobott a hír, hogy újra láthatom, de
anyu nem tudott osztozni a felhőtlenségemben. Anyu mindig túl sokat
aggódik és bonyolizál, legalábbis nekem az az érzésem.
Szombat reggel érkezett haza. Én az asztalnál üldögéltem, anyu pedig
sütit sütött. Almás sütit, olyan finoman porcukrosat, amilyen évek óta
nem volt az asztalunkon.
Kinyílt az ajtó és Ő ott állt, kezében a bőrönd, amit akkor öt évvel
ezelőtt láttam nála utoljára. Ezt a fahéj illatú reggelt sűrű események
követték, nehéz lenne mindet felidéznem, de azóta a szüleim újra együtt
vannak. Az iskolába közösen fuvaroznak reggelente és már az ajándék
telefont sem használom, apám szerint soha többé nem lesz rá szükségem,
mert ő már nem költözik el tőlünk. Nyugalmasan telnek a napok, hiányzott
apu és hiányzott anyám mosolya is. Ez a mosoly most más egy
kicsit..anyu szeme mindig olyan huncutul nézett rám. A tekintetében
emlékszem tündérek táncoltak, de amikor apu elhagyott minket a tündérek
végleg elszomorodhattak, azt hiszem…..
Szépen élünk így újra hármasban! Apu sokat sztorizgat nekem esténként és
anyu is vidámabb picit. Nem értek néhány dolgot, például nem fér a
fejembe, hogy miért nem járnak kézenfogva, úgy ahogy akkoriban jártak,
mikor apám “kicsi angyalomnak” szólított. Nem tudom felfogni azt sem,
hogy apám miért néz néha olyan borúsan anyámra és miért hasít és fáj
nekem ez a csend kettejük között. Olyankor mindig lecke vagy barátnők
után kell néznem, de azt hiszem…tudom, mi történik a távollétemben
kettejük között…De végső soron azt hiszem, hogy minden rendben van.
Mert, ha az ember szülei együtt vannak, akkor csak jól mehetnek a
dolgok….
Folytatom..
2011 július 11. | Szerző: zsuzsu18
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.
Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
mint napsugár, ha villan a tetőn,
holott borongón már az este jön.
Én nem tudom mi ez, de érezem,
hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat.
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!
Gondolkodjunk együtt…
2011 július 5. | Szerző: zsuzsu18
“Elképzelem, milyen érzés lehet, ha olyasvalaki érint meg, aki annyira
szeret, hogy nem bírja nézni, hogy elaludtál. Hozzád ér, te pedig arra
ébredsz, hogy keze a szíveden van.”
A szerelemről annyian mondtak már okos dolgokat és mégis annyi butaságot
is összehordtak “okosnak” és a témában jól tájékozottnak tekinthető
emberek. Sokféle könyvet olvastam mind pszichológiai, egyéni vagy akár
kollektív (emberiséget érintő) oldalát illetően. Számomra mégis üresek
voltak ezek az írások és mindig arra a megállapításra jutottam, hogy ez
az egyetlen olyan emberi érzés, amelyről beszélhetünk ugyan és
megállapíthatunk “szabályszerűségeket is. De annál kevesebb az
eszközünk, mind nyelvi, mind érzelmi szinten annak a kifejezésére, és
továbbadására pedig pláne, hogy elmondjuk miről is van szó valójában.
Az a nagybetűs érzés, az a semmihez sem fogható tánc, melynek két
részese van. Gyakorlatilag a lelkük mélyébe látni, mi kivülállók sosem
lehetünk elég érdemesek.
Szerelmet érezhet egy csöpp gyerek is és, ha jól megnézem…. szerelmet
érez az anya is a gyermeke iránt. Szerelmet érez a kislány a kedvenc
babája iránt és valahol az is szerelem, amikor a kiskutya imádja a
gazdáját. Mert mi is a szerelem? Azt hiszem, hogy valamiféle varázsos
bódulatnak tudnám leírni, amit kiválthat egy emberi lény, egy tárgy, de
még egy fénykép is.
Egyik barátnőm súlyos váláson van túl. Nagyon megviselte a
történet…..szokásos sztori, “szokásos” sértődöttséggel…….Egyik
este meglátogatott és beszélgetni kezdtünk…Szóbajött a szerelem is és
arra jutott, hogy ő gyakorlatilag nem lehet többé
szerelmes…..Kijelentette kategorikusan, hogy a szerelem egy ármány,
amely csak arra jó, hogy a génjeink parancsát teljesítsük…és az ember
egy üres, törékeny valami….a szerelem pedig hazugság..
Meg is értem, én is éreztem hasonlót. Azonban ez az utolsó szó
“hazugság”….nagyon megragadott. Az emberi lélek sajátja ez a
“hazugság” és, ha úgy vesszük valóban igaza van barátnémnak…….
Hazudunk, mert vágyunk valamire, valakire, akivel teljesebbek lehetünk.
Életünk során többször is hazudhatunk szerelmet, de úgy hiszem, hogy ez a
“hazugság” egy bocsánatos bűn:-) Az ember ugyanis nem isten és csak
kevesen érzik igazán egésznek magukat önmagukban, önmaguknak. Az emberek
99,9%-a arra vágyik, hogy megtalálja a társát ebben a hazug világban.
Ha a világ hazudik, akkor miért működnének másképp az emberek?….Hát
hazudnak maguknak egy eszményített lényt és máris boldogok,
boldogabbak….
…..ragaszkodnak a hazugságaikhoz, úgy érzik, hogy megtalálták az Ő-t,
persze az évek telnek és rájönnek, hogy igen…az az Ő is csak olyan,
mint a többi..és a Hufnágel Pisti…
Persze, mert ember társának csak embert választhat..ez a tény pedig
magában hordozza a hibalehetőséget, a tökéletesség hiányát és annyi
mindent ezen kívül..az érzéseink pedig változnak és
kiszámíthatatlanok…
Én úgy hiszem a legjobb mindig az adott pillanatra koncentrálni és hinni
(tudni), hogy akármi is történhet velünk…az emberi szív úgy van
megalkotva, hogy a legrombolóbb szélvihar után is képes szeretni, ha
szeretni képes akkor szerelembe is képes esni………Ennyi az egész. Ha
ez hazugság, mert valamilyen tekintetben minden az….hát legyen.
2011 június 24. | Szerző: zsuzsu18
A régi időkben egy király egy
nagy sziklát rakatott az útra. Aztán elrejtőzött, és figyelte, hogy
vajon bárki is elmozdítja-e a sziklát.
A király leggazdagabb kereskedői és udvaroncai jöttek arra, és
egyszerűen csak megkerülték a sziklát. Sokan a királyt okolták, hogy
miatta nem járhatóak jól az utak, azonban egyikük sem tett semmit annak
érdekében, hogy a kő elkerüljön az útból.
Aztán jött egy paraszt, aki
zöldségeket cipelt. Amikor a szikla közelébe ért, a paraszt letette a
terhét, és megpróbálta elgurítani a követ az út szélére. Hosszadalmas
lökdösődés és erőfeszítés után sikerrel járt. Miután a paraszt magára
vette ismét a terhét, észrevette, hogy egy erszény hever ott, ahol a
nagy kő állt.
Az erszényben sok aranyérme lapult, és
tartalmazott egy kis cédulát is, amelyen az állt, hogy az arany a
királytól van, és azt illeti, aki a követ elgurította az útról. A
paraszt megtanulta azt, amit sokunk sosem fog megérteni:Minden akadály egy lehetőséget biztosít arra, hogy a helyzetünkön javítsunk.”
2011 június 20. | Szerző: zsuzsu18
Ilyen az utunk, az útszéli bábok
csak néznek ránk, de nem mondanak semmi biztatót. “Helló,
helló”..jó, hogy itt vagy, hogy itt voltál és még leszel nekünk
néhány percig vagy óráig. Mégis mit gondolsz, hol van a lényeg?
….hiszed, hogy felismered, pedig
lehet, hogy régen elhagytad, mert akkor, abban a pillanatban úgy
gondoltad, hogy lesz majd szebb, jobb és kedvesebb. Esélyt azonban
nem ad az élet arra, hogy a szívedet tépő felismeréseket
visszafelé javíthasd ki. Csak és kizárólag előre! Ez az égi
szabály és mi már nem tudunk nevetni rajta, hiszen rájöttünk
régen, hogy hatalmas az érték, amit ránk bíztak, de a kezelési
útmutatóban ez sehol sem volt feltüntetve.
A lelkünkben ott van a jel, egy kicsi
ékszer, amit annyira őrzünk, hogy képesek vagyunk falakat és
árkokat emelni mindenkivel szemben, akinek szemében még csak
halványan is, de a bizalom lángja ég. Vakok vagyunk mindenre és
mindenkire. Persze akadnak kevésbé ellenőrzött pillanataink is.
Olyankor szerelembe esünk, vagy örök szeretet költözik belénk
egy emberi lény vagy akár egyéb élőlény iránt. De ostobák
vagyunk és túlságosan önzően fogunk hozzá.
Jó lenne egy cél, hogy eljussunk
valahova, hogy ott legyünk. Ott legyen Ő és ott legyünk Mi is, de
főként Én legyek ott. Az úton aztán sokszor elhagyjuk Őt, a
Miről egészen meg is feledkezünk és, amikor célhoz értünk, már
nem is egészen értjük azt, hogy ki is az az ÉN.
Sokáig azt hittem, hogy akkor szeretek
igazán, ha úgy hiszem, hogy ha „nélküle kell léteznem, akkor
vége az életemnek”Azóta sokat formált a sors engem is és talán
felvettem valamiféle önvédelmi pajzsot. Ezt a lelki programot
módosítanom kell. Nem nagyon, de kicsit és lényegesen. Ugyanis
örülök, hogy élünk, örülök, hogy létezik olyan, hogy MI,
azonban nem tudnék tovább élni akkor, ha „NEM ÉLNÉL TOVÁBB
BENNEM”. Én így adom tovább magam a sorsnak és talán így
zárom magamban rövidre azt a sok lelki gyötrelmet, melyet még
szerető koromban 🙂 -tudom, furcsa az elnevezés-tehát akkoriban
szereztem. Miért is? Mert akkoriban a legnagyobb félelmem az volt,
hogy elveszítem őt. Elveszítem úgy, hogy esélyt sem kaptam,
kaptunk és soha nem lesz olyan, hogy Mi….Aztán megtörtént, de
ez a félelem továbbra is bennem van. Hiszen felelőssé váltam
ezért az emberért, jóban és rosszban. Egymás életének alakítói
és őrzői is lettünk egy picit. Hiányoznál Kedves, ha nem lennél
Velem. Jöhetne betegség, halálos kín vagy egy másik lobbanás a
szívedben, de úgy hiszem tőlem nem vehet el most már semmi.
Történjék velem és veled bármi, addig, míg szívemben élsz,
nekem nem fájhat semmi.
Az érzés, hogy szeretek valakit,
kinek már nyitott könyv az életem és kivel megosztom az
otthonom..Annyira erős és különleges, hiába történik meg egy
emberöltő alatt akár többször is…semmi mással össze nem
hasonlítható. Azt hiszem, hogy ez a személy örökös tagságot
szerzett a lelkem egy kizárólagos aprócska zugában, ahonnan senki
és semmi sem űzheti ki őt. Én így védem magamat a magánytól
és így készítem fel őt a mulandóra, mert soha sem érhet minket
felkészülten egy olyan eset, mely elragadja Őt vagy épp
engem.Vigyázom őt és vigyázom magamat is, de sohasem felejtem el,
hogy csupán egy ember vagyok én is. Egy ember, aki hajszolja az
álmait de törékeny mint a nád.
Volt néhány bölcs mentorom, kik
szerint akkor érjük el a tökéletességet, ha önmagunkban leljük
meg a boldogság örök és kiapadhatatlan forrását. Ugyanis
szerintük a boldog érzés egy életforma, egy életszemlélet,
melyet bárki, bármilyen körülmények között elérhet. Azonban
én úgy hiszem és, hogy téves e képzetem csak mások dönthetik
el, de végül is úgy gondolom, hogy ez elsősorban alkati kérdés.
Sajnos vagy sem, de vannak, vagyunk
olyan emberek, akik nem képesek ezt az örök „világbavigyorgó”
hozzáállást a magukévá tenni. Vannak olyan sorsok és vannak
olyan traumák, melyek feldolgozására egy élet is kevés. Ha ilyen
terhet kap az ember, akkor egyet tehet. Elfogadhatja azt ami jutott
és kihozhatja belőle a legjobbat. Azonban mivel nem kötelességünk
életünk minden percében boldognak lenni a fenti okosságot meg is
tarthatják maguknak a bölcsek. Mi egyszerű emberek más dologgal
érhetünk el csodákat az életnek nevezett cirkuszban. Ez pedig a
szeretet. Nem az a nagyszabású és csöpögős valami, amit
romantikus regényekben és filmekben látunk, hanem az a szív
mélyén élő, az az egy falat kenyeret is mással megosztó, néhol
kopott és megtépett, de annál erősebb érzés. Ehhez nem kell
boldogság, nem kell harmónia és nem kell béke sem. De kell hozzá
bizalom, tiszta szív és őszinteség,de sajnos ez nem mindenkiben
csírázik ki.
Sokszor csak ráncok vagyunk egymás
arcán és még akad olyan perc is, mikor a pokolba kívánnánk az
összes közös emlékünket, de végül mindig minden a helyére
kerül és mindketten úgy gondoljuk, hogy érdemes volt. Érdemes
minden olyan kapcsolat, ahol két lélek, ha percekre is, de
összefonódik, értékes az a kapocs, amely ha kis időre is, de
eltörhetetlennek látszott. Annyi minden történhet két emberrel
az útja során, hogy belegondolni is szörnyű, azonban úgy van ez
a dolog megalkotva, hogy ezekkel a veszélyekkel senki sem számol
abban a mennyei pillanatban, amikor kedvesére talál. Akkor talán
angyalok szárnyai védelmeznek minket és csak messziről figyel a
gonosz. Ha szerencsénk van és erős égi kísérőket kapunk,
sokáig élvezhetjük egymás szerelmét, de van, hogy nem ez íródik
a színfalak mögött….Olyankor is meg lehet és kell maradnunk
embernek. Értékes és kizárólagos emberi lénynek, aki szeretett
és szeretni képes, nem akárhogy, csakis TISZTA SZÍVBŐL!
Van, aki semmiből sem tanul…
2011 július 26. | Szerző: zsuzsu18
“- Nem nevetek! – sírtam. – És kérlek, te se nevess, de azt hiszem, azért olyan nehéz túltennem magam ezen a pasin, mert komolyan azt hittem, hogy ő a lelki társam.
– Valószínűleg az is volt. Csak az a baj, hogy nem fogtad fel, mit is jelent ez a szó. Az emberek azt hiszik, hogy a lelki társuk tökéletesen illik hozzájuk. De az igazi lelki társ az nem más, mint egy tükör, aki megmutatja, mi az, ami téged visszatart. Ő az, aki felhívja a figyelmedet önmagadra, hogy végre megváltoztathasd az életed. Az igazi lelki társ valószínűleg a legfontosabb személy, akivel csak összehoz az élet, mert ő az, aki ledönti a saját magad emelte falakat, és életre pofoz. De hogy örökre vele maradj? Á! Az túl fájdalmas lenne. A lelki társak csak annyi időre tűnnek fel az életedben, amíg rá nem világítanak a személyiséged egy újabb árnyoldalára, aztán eltűnnek.”
Tegnap nagyon érdekes beszélgetésbe bonyolódtam egy férfi ismerősömmel. Mióta a blogot írom rengeteg olyan embert vonzottam be az életembe, akit “így vagy úgy”, de érint a szeretőség témája, akik benne vannak, vagy benne voltak ilyen kapcsolatban.
Ez a férfi végig nagyon lelkesen olvasta a soraimat, sokszor fel is bosszantott az az önbizalom, ami áradt a lényéből. Ne értsetek félre nem az afféle önbizalommal van bajom, amely egészséges és ritkaság számba megy ezen a világon..Hanem az a túlzott “önteltség” és “világ pofájába röhögök” szemlélet….Amikor az emberben csak nagyon kevés alázat van.
Néhány éve ő is “szeretőt” tart, a történet a szokásos felállás szerint zajlott. A srácnak két gyermeke és állítása szerint! aszexuális felesége van, akivel kb. tíz éve élnek, boldognak látszó baráti viszonyban. A feleség csendes, a háttérből figyelő asszony, aki csak akkor szól, ha már nagyon nagy a baj, de (nevezzük így) Zoli mindent megold. Zoli minden földi jóval ellátja a családját és a feleségnek is megadja azt, ami anyagilag megadható, sűrűn járnak kirándulni, télen síelni, nyáron nyaralni. Az asszony családi portált hozott létre az interneten, amelyben a cseperedő gyerkőcök fotói szép számban megjelennek és mindenki vigyorog és kívülről ők a megtestesült minta família..
Igen, amikor ezekről írok kisebb émelygés fog el, és igaz Zolit korábban ismertem, mint, hogy szeretőt talált volna magának…mégis évekig nem beszéltem vele. Akkoriban, amikor beszámolt nekem arról, hogy szerelmes lett egy nőbe, aki nem a felesége:-), és eltelt másfél év úgy, hogy esze ágában nem volt normális, becsületes férfi módjára lépni és választani…No, akkor egy picit feldühített. Aztán velem is pörgött egy nagyot az élet és kezdtem megérteni, hogy az életem nekem sem fekete és fehér. Pár hete azonban “véletlenül” újra találkoztam vele és nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a Zoli, akit én önbizalommal telinek és “nagyvagánynak” ismertem, most össze van törve..És még bennem is, mint a női lelket “hivatalból” ismerő emberben mentsvárat próbál keresni és megoldást, tanácsot, kiutat….
Ugyanis történt, hogy a szerető, aki négy évig “tűrt”, Zoltánunk állítása szerint “boldogságban és maximális kielégítettségben minden szinten” éldegélt a szeretői státusban egy rosszul sikerült, részeg éjszakán kitálalt és lapátra tette Zolinkat…Aki természetesen nem számított erre a lelki csavarra és azóta nem hogy fél, de negyed embernek sem érzi magát.
Állítása szerint az asszony nem tud semmiről. De ugye kilóg a lóláb, kedves olvasóim? Az ember lánya sok mindent érez, és nekem ne mondja senki, hogy az a nő vak most is…..Amikor a férje úgy közlekedik az utcán, mint egy agyhalott és könnybe lábadt szemet ereget minden lényre, aki csak egy parányi szeretettel fordul hozzá…..No, hát ennyi a sztori.
A részleteket valószínűleg nem kell ecsetelnem, hisz Zolink most újra vissza akarja szerezni a szeretőt, esze ágában nincs a családra vagy az asszonyra koncentrálni….vagy bármi egyéb gyávaságtól messzebb helyet foglaló tettre vetemedni…ragaszkodik ezerrel és nem tudja elképzelni a megszokott nélkül az életét. Nem veszi észre, hogy talán az utolsó esélyt kapta az élettől arra, hogy rendbe hozza azt, amit elrontott a családjával…és benne van az is, hogy önző módon nem hagyja elmenni a szeretőjét, mert nem….mert csak egy dolog motiválja….az “ÉN” vágyai és félelmei..
Zoli most nem is érdekes, én azt hiszem, hogy ha a szeretőjében kevéske büszkeség van, akkor vissza fog csúszni hozzá a küszöb alatt..Aztán tovább építhetik a sikeresnek nem nevezhető karmát…
Engem jobban érdekel az, hogy milyen asszony lehet az, aki ezt szótlanul nézi? Ennyire beletörődött volna a sorsába? Talán nem is érzi magát megvezetve? Talán ennyire kielégítő ez a kapcsolat még ebben a formában is? Vagy neki is van valakije?
Nők, lányok, asszonyok……mikor fogunk mi végre úgy élni, ahogy azt igazán érdemeljük? És mikor fogjuk igazán szeretni magunkat..És addig?..Addig mi a fenét akarunk mi az élettől, a férfiaktól….És egyáltalán….
Sokaknak “ellentmondásos” lehet az, hogy nem ujjongok minden és mindeféle típusú szeretői kapcsolatért. Véleményem szerint a szeretőzés nem helyes dolog, de sorsom szerencsés fordulatainak köszönhetően nem túl sokáig és nem olyan emberrel kerültem ebbe a pozícióba, aki hosszú távon tervezte a “keserű hármast”…..Annak a fajta szeretőzésnek így sem vagyok híve és végtelenül elszomorít, melyben hosszú évek telnek el keserűségben, kínokban és gyötrelmekben..ahol a tánc részesei nem annyira bátrak és becsületesek, őszinték (magukhoz), hogy döntsenek..és annak megfelelően éljenek tovább a választottjukkal legyen az a szerető, vagy a régiúj kedves…
Ahogy egyik barátném fogalmaz:-) Addig járunk a kútra, míg el nem törünk, ezért saját hülyeségétől senkit sem tudunk megmenteni…..Talán van benne igazság…
Oldal ajánlása emailben
X