2011 június 20. | Szerző: zsuzsu18 |

 

Ilyen az utunk, az útszéli bábok
csak néznek ránk, de nem mondanak semmi biztatót. “Helló,
helló”..jó, hogy itt vagy, hogy itt voltál és még leszel nekünk
néhány percig vagy óráig. Mégis mit gondolsz, hol van a lényeg?

….hiszed, hogy felismered, pedig
lehet, hogy régen elhagytad, mert akkor, abban a pillanatban úgy
gondoltad, hogy lesz majd szebb, jobb és kedvesebb. Esélyt azonban
nem ad az élet arra, hogy a szívedet tépő felismeréseket
visszafelé javíthasd ki. Csak és kizárólag előre! Ez az égi
szabály és mi már nem tudunk nevetni rajta, hiszen rájöttünk
régen, hogy hatalmas az érték, amit ránk bíztak, de a kezelési
útmutatóban ez sehol sem volt feltüntetve.

A lelkünkben ott van a jel, egy kicsi
ékszer, amit annyira őrzünk, hogy képesek vagyunk falakat és
árkokat emelni mindenkivel szemben, akinek szemében még csak
halványan is, de a bizalom lángja ég. Vakok vagyunk mindenre és
mindenkire. Persze akadnak kevésbé ellenőrzött pillanataink is.
Olyankor szerelembe esünk, vagy örök szeretet költözik belénk
egy emberi lény vagy akár egyéb élőlény iránt. De ostobák
vagyunk és túlságosan önzően fogunk hozzá.

Jó lenne egy cél, hogy eljussunk
valahova, hogy ott legyünk. Ott legyen Ő és ott legyünk Mi is, de
főként Én legyek ott. Az úton aztán sokszor elhagyjuk Őt, a
Miről egészen meg is feledkezünk és, amikor célhoz értünk, már
nem is egészen értjük azt, hogy ki is az az ÉN.

Sokáig azt hittem, hogy akkor szeretek
igazán, ha úgy hiszem, hogy ha „nélküle kell léteznem, akkor
vége az életemnek”Azóta sokat formált a sors engem is és talán
felvettem valamiféle önvédelmi pajzsot. Ezt a lelki programot
módosítanom kell. Nem nagyon, de kicsit és lényegesen. Ugyanis
örülök, hogy élünk, örülök, hogy létezik olyan, hogy MI,
azonban nem tudnék tovább élni akkor, ha „NEM ÉLNÉL TOVÁBB
BENNEM”. Én így adom tovább magam a sorsnak és talán így
zárom magamban rövidre azt a sok lelki gyötrelmet, melyet még
szerető koromban 🙂 -tudom, furcsa az elnevezés-tehát akkoriban
szereztem. Miért is? Mert akkoriban a legnagyobb félelmem az volt,
hogy elveszítem őt. Elveszítem úgy, hogy esélyt sem kaptam,
kaptunk és soha nem lesz olyan, hogy Mi….Aztán megtörtént, de
ez a félelem továbbra is bennem van. Hiszen felelőssé váltam
ezért az emberért, jóban és rosszban. Egymás életének alakítói
és őrzői is lettünk egy picit. Hiányoznál Kedves, ha nem lennél
Velem. Jöhetne betegség, halálos kín vagy egy másik lobbanás a
szívedben, de úgy hiszem tőlem nem vehet el most már semmi.
Történjék velem és veled bármi, addig, míg szívemben élsz,
nekem nem fájhat semmi.

Az érzés, hogy szeretek valakit,
kinek már nyitott könyv az életem és kivel megosztom az
otthonom..Annyira erős és különleges, hiába történik meg egy
emberöltő alatt akár többször is…semmi mással össze nem
hasonlítható. Azt hiszem, hogy ez a személy örökös tagságot
szerzett a lelkem egy kizárólagos aprócska zugában, ahonnan senki
és semmi sem űzheti ki őt. Én így védem magamat a magánytól
és így készítem fel őt a mulandóra, mert soha sem érhet minket
felkészülten egy olyan eset, mely elragadja Őt vagy épp
engem.Vigyázom őt és vigyázom magamat is, de sohasem felejtem el,
hogy csupán egy ember vagyok én is. Egy ember, aki hajszolja az
álmait de törékeny mint a nád.

Volt néhány bölcs mentorom, kik
szerint akkor érjük el a tökéletességet, ha önmagunkban leljük
meg a boldogság örök és kiapadhatatlan forrását. Ugyanis
szerintük a boldog érzés egy életforma, egy életszemlélet,
melyet bárki, bármilyen körülmények között elérhet. Azonban
én úgy hiszem és, hogy téves e képzetem csak mások dönthetik
el, de végül is úgy gondolom, hogy ez elsősorban alkati kérdés.

Sajnos vagy sem, de vannak, vagyunk
olyan emberek, akik nem képesek ezt az örök „világbavigyorgó”
hozzáállást a magukévá tenni. Vannak olyan sorsok és vannak
olyan traumák, melyek feldolgozására egy élet is kevés. Ha ilyen
terhet kap az ember, akkor egyet tehet. Elfogadhatja azt ami jutott
és kihozhatja belőle a legjobbat. Azonban mivel nem kötelességünk
életünk minden percében boldognak lenni a fenti okosságot meg is
tarthatják maguknak a bölcsek. Mi egyszerű emberek más dologgal
érhetünk el csodákat az életnek nevezett cirkuszban. Ez pedig a
szeretet. Nem az a nagyszabású és csöpögős valami, amit
romantikus regényekben és filmekben látunk, hanem az a szív
mélyén élő, az az egy falat kenyeret is mással megosztó, néhol
kopott és megtépett, de annál erősebb érzés. Ehhez nem kell
boldogság, nem kell harmónia és nem kell béke sem. De kell hozzá
bizalom, tiszta szív és őszinteség,de sajnos ez nem mindenkiben
csírázik ki.

Sokszor csak ráncok vagyunk egymás
arcán és még akad olyan perc is, mikor a pokolba kívánnánk az
összes közös emlékünket, de végül mindig minden a helyére
kerül és mindketten úgy gondoljuk, hogy érdemes volt. Érdemes
minden olyan kapcsolat, ahol két lélek, ha percekre is, de
összefonódik, értékes az a kapocs, amely ha kis időre is, de
eltörhetetlennek látszott. Annyi minden történhet két emberrel
az útja során, hogy belegondolni is szörnyű, azonban úgy van ez
a dolog megalkotva, hogy ezekkel a veszélyekkel senki sem számol
abban a mennyei pillanatban, amikor kedvesére talál. Akkor talán
angyalok szárnyai védelmeznek minket és csak messziről figyel a
gonosz. Ha szerencsénk van és erős égi kísérőket kapunk,
sokáig élvezhetjük egymás szerelmét, de van, hogy nem ez íródik
a színfalak mögött….Olyankor is meg lehet és kell maradnunk
embernek. Értékes és kizárólagos emberi lénynek, aki szeretett
és szeretni képes, nem akárhogy, csakis TISZTA SZÍVBŐL!