A vajákosasszony….
2011 december 5. | Szerző: zsuzsu18
Néha el kell engedd, hogy aztán visszajöhessen. Néha magára kell
hagynod és néha az kell, hogy ne fogd a kezét , hogy ha majd visszatér, többé soha ne akarja elengedni azt.
Néhány hete arról számoltam be, hogy szünetre lett szüksége a
kapcsolatunknak. Akkor még a “kétségbeesés” és az egyéb traumák hatása
alatt voltam. Kicsit elgondolkodtató, mély álmodás következett, de úgy
érzem, hogy ennek a “mosolyszünetnek” is megvolt a maga értelme, minden
szomorúságával együtt.
A szünet két hétig tartott, de azóta olyan sok téma került köztünk szóba
és olyan intenzív volt egy-egy élményünk, hogy igazán egyiket sem
tudtam volna visszaadni nektek a maga mélységében, így hallgatásba
burkolóztam a blog keretei között.
Próbáltam őrizni a hidegvérem a várakozás perceiben, de úgy, mint annak
idején, amikor találkoztunk, biztos voltam benne, hogy ennek így nem
lehet vége. Az embernek jól jön, ha összebarátkozik a belső vezérével,
aki néha hangosan, ordítva, néha egészen halkan szól, mint egy földre
zuhant hópihécske. Jól jött a távolság, megtisztított és hagyott újra
magamba szállni, ami azóta, hogy összejöttünk, csak ritkán adatott meg
nekem….nem a magány…az egyedüllét percei..
Mindenesetre el kell, hogy meséljem egy nagyon furcsa élményemet, ami
egy kicsit megnyugvással töltött el a szorongás pereiben és magam sem
hittem volna, hogy valaha ilyen élményben lesz részem.
Amikor Szerelmem (nevezzük nevén a helyzetet) lelépett:-)) és pont abban
a szituációban, amikor magam sem voltam épp a legjobb passzban egy
hirtelen ötlettől vezérelve meglátogattam egy idős hölgyet, aki a maga
87 évével vajákosasszonyként híresült el sz ismeretségi körömben.
Tudjátok, van az a pont, amikor az embernek mindegy, hogy honnan, de
hiányzik valamiféle tanács, iránymutatás….nekem ez az arany lelkű
asszony jutott az eszembe, és félredobtam minden hitemet, “legalább
nevetek egy jót” alapon vágtam neki a nagy kalandnak egy átsírt éjszaka
után. Akkoriban minden perc kínlódás volt és gyakorlatilag ugyanazt
éreztem fizikailag és lelkileg is, amit a párom. Gyötrődtem
rendesen….és bevallom, akkor azt kívántam, hogy valaki kapcsolja ki
ezt az egészet, valaki, vágja el a köztünk lévő ‘láthatatlan
köldökzsinórt’…
A néni mosolygós, derűs asszony, olyan átható pillantást vetett
rám, mintha a lelkembe látott volna. Egy szót sem tudtam szólni,
megpróbálom idézni a szavait, mert gyakorlatilag kettő perc alatt
lerendezett és azóta is előttem van ez az élmény…
“Hogyan képzelte maga ezt? Azt hiszi, úgy ki lehet kapcsolni, mint a
televíziót szokás? Hatalmas kincs ez, becsülje meg! A legtöbb ember úgy
éli le az életét, hogy nem is tud róla, ki az az ember, aki az igazi
párja. Élhetik a világukat egymás nélkül is, maga is dönthet úgy, hogy
mást választ, de minden kapcsolatukat meg fogja mérgezni az, hogy
tudják, maguk egymáséi………Becsülje meg aranyos! Becsülje meg ezt az
ajándékot, amit a Jóistentől kapott, ennél nagyobb érték nincs ezen a
világon….”
Földbe gyökerezett a lábam és gyakorlatilag arra sem volt időm, hogy
bármit is reagáljak a hölgy szavaira, mert a mondatai végeztével már
szinte bocsájtott is kifelé. Még pénzt sem kért, csak annyit mondott,
hogy ritkán közöl ilyen jó híreket, hisz nagyon sok a baj, a szomorú
ember….mit akarok én itt? menjek csak haza…
És valóban? Mi a fenét akartam én ott? Hisz belül tudtam, hogy nekem ki
mellett van a helyem, tudtam azt is, hogy visszatér és tudtam jól, nem
kell sokat várnom. A hölgy szavai emlékeztettek egy asztrológus
ismerősöm szavaira is, aki “szeretős korszakomban” készített rólunk egy
elemzést, és abban erősített meg, hogy mi tényleg egymáséi kell legyünk,
hisz óriási a közös kapocs…Bevallom, akkor nem nagyon hittem a
barátnőnek ……. igaz, azt sem mertem elhinni akkoriban, hogy ez a férfi
egyszer velem fog élni, pedig…így van ez:-)
Szép estét kívánok Mindenkinek!
2011 november 7. | Szerző: zsuzsu18
……sokféle kapcsolat létezik az ember életében. Vannak olyan
kapcsolatok, melyek mintha az égben köttettek volna, valamiféle éteri
“egymásra találás” lengi be az ilyen kapcsolatokat már a kezdet
kezdetén. Ilyenkor az ember szárnyal és egyszerre érzi magát a
legszerencsésebb flótásnak ezen a világon és egyben megfogalmazódik
benne a megmagyarázhatatlan vágy, hogy örökké tartson ez a csodálatos,
gyönyörűséges egymásra csodálkozás…Akik kezdettől egymáshoz tartozónak
érzik magukat, azok valahogy kiszakadnak néhány pillanatra a zajos
világ forgatagából és onnantól már nem számít semmi, csak Ő és Én És a
Mi. Általában nem tartanak ezek a csodáracsodálkozós állapotok nagyon
soká…de mégis örökkévalóságnak tűnnek. Az ember, ahogyan idősödik és
tapasztal, egyre sűrűbben döbben rá arra, hogy nem csak egy az az
“egyetlen” és, ha jól megfigyeljük nem csak egyszer érezhetjük
életünkben a “mindig is összetartoztunk” érzését. valahol a sors
adománya az, hopgy mi emberek, “rokon lelkek” egy családba tartozunk és
mivel a hasonló rezonancián égő lények velük azonos társakat vonzanak,
akár tucatnyi ilyen “hasonló” élményünk lehet.
A szeretet, szerelem kérdésköre is egyre színesebb aspektust ölt,
ahogyan változnak velünk az idők. Eljutunk a kamasz lázadó szerelméből a
felnőtt kissé józan megfontolásba burkolt rajongásáig..és vannak olyan
emberek is, akik közé tartozónak magamat is vallom: akik nem nőnek fel
soha! Akik minden új emberre gyermeki naivsággal, szívük összes
szeretetével égve tudnak tekinteni. Sokan úgy neveznek minket, mint a
szerelem szerelmeseit, akik gyakorlatilag nem is szerelmük tárgyába,
hanem magába az érzésbe szeretnek bele. Be kell vallanom, hogy számomra
is valami ilyesmit takar a kép, bár mindne percben mélyebb és mélyebb
rétegekbe ások le önmagam rejtett labirintusában. Állok a tükör előtt és
ugyanazt az arcot látom, aki dacos tízévesként huncutságokat követett
el, és ugyanazok a vonások kacsintanak vissza rám, melyek a legnagyobb
fájdalomban is hitték, van odafent, valamilyen magasabb szinten olyan
lény, aki mindig a kezemet fogja, aki nem hagy engem egyedül soha….De
valahogy sosem bántam meg egyik lépésemet sem, egyik fájdalmas
emlékemtől sem faragnék le “szörnyű” részeket. Minden nehéz érzés,
minden fájdalom adott valamit, vagy épp eltávolított belőlem egy olyan
részt, amely már nem kellett..Összességében pedig ezek a mély fájdalmak
adtak lökést ahhoz, hogy egy nehezebb feleadattal szembe tudjak nézni.
Csodálatos tanítókat kaptam az élettől, volt, aki szeretettel, volt aki a
bánatával, volt aki a türelmetlenségével és volt aki a
közönyével…….
mindig is, egy jó játéknak, amelynek nem élveztem, nem élvezem minden
percét, hisz nehéz a “játékszabályokat” betartani, de végül eljutok a
“minden úgy jó, ahogy van!” hűsítő forrásához és utólag a legsajgóbb sem
több egy emléknél, amelyből tanulni lehet….Elmenni, maradni? Nincs
értelme így ezeknek a kérdéseknek, csak szemlélni, élvezni a jót, amíg
tart és megélni a fájdalmat úgy ahogy a lélekbe hasít, de mégis
feloldoz, megkönnyít és elrepül, mint az őszi pillangók. Forgolódni,
vergődni, kínban csücsülni semmit sem ér, ha nem tanulsz belőle, ha
nincsen meg a jelenlét, az észlelés arra a percre, ami itt van, de ahogy
leírom ezt a sort már el is menekült…de örök emlékként ég a koponyám
falai közé……..
“Nem félek semmitől, mert itt vagy velem……”
2011 október 25. | Szerző: zsuzsu18
Az elmúlt hetekben éber kómában voltam, tettem a dolgaimat monoton
kábulatban és nem tudtam letenni a súlyt, mely lelkemre nehezedve
bilincsben tartott.
Vártam a pillanatot, amikor elmúlik a vihar és végre mély lélegzetet vehetek a tiszta hajnali levegőben.
Számos megrázó dolog történt az életemben, néhány hét leforgása alatt. Melyek közül kettőt emelnék ki és osztanék meg Veletek.
A legjobb barátnőm egy hónap leforgása alatt minden örömöt és fájdalmat
megért, melyet a legtöbben csak hosszú évek leforgása alatt élünk meg
ezen a sárgolyón. Szeptemberben ünnepeltük az esküvőjét. Csodálatos
menyasszony és anya vonult az oltár elé. Régóta vártuk, hogy
beteljesüljön a vágya és kimondhassa kedvesével azt a bizonyos boldogító
igent. Közös gyermekük pedig a szíve alatt kísérte el őket arra a
meghitt szombat délutáni ünnepségre. Boldogok voltak és szépek, mint
amilyenek a friss párok, mint amilyenek az igazi szerelmesek. Szép pár,
gyönyörű életet jósoltunk neki…Azonban kilenc nappal az esküvő után
barátnőm kedvese egy autóút során az életét vesztette. Mindig is baj
volt a szívével, de vigyázott magára és szerette az
életét……Szívroham, mondták….De senki sem tudott magyarázatot adni
igazán.
A kórházban már nem tudták megmenteni. Az esküvő örömét sűrű gyász
lepte be és csak egy dolog tartotta bennünk a lelket, a picinek és az
özvegynek baja ne essen. A trauma koraszülést eredményezett és barátnőm
egészséges gyermeknek adott életet.
Hiszem és tudom, hogy nincsenek véletlenek, hiszem és tudom, hogy Isten
nem rossz és mindannyian annyi terhet kapunk, amennyit el is bírunk
cipelni…..Mégis értelmetlen keserű érzés költözött belém….Sajnálom
azt a családot, amely már azelőtt széthullott, mielőtt megszülethetett
volna…..Jó lenne a jövőbe látnom, jó lenne látnom azt, hogy ők ketten
boldogok lesznek….
A másik trauma a sok közül engem ért. Sok egyéb közül mégis ez érint a
legfájdalmasabban. Friss az élmény, tegnap éjszaka történt meg velem, de
ez volt a végső, amely minden fájdalmával arra késztetett, hogy újra
elinduljak…Elinduljak egy útra, amelynek még annyira sem tudom a
célját, mint korábban bármilyen döntésem alkalmával.
Nektek leírtam az örömöm, bánatom, és azt is, hogy “hazaértem”….A
tündérmesém azonban tegnap véget ért és még nem tértem teljesen
magamhoz. Álmodtam egy rémálmot, amely kiderült valóság volt. Kedvesem
egy levélben írta le, hogy szünetet kér. “Szeret és csodálatos vagy”ok,
de ő rájött….Ki akarja élni magát, pörögni akar még egy nagyot,
mielőtt elkötelezi magát……. Nem az én hibám és szeret….de ő most
kilép a közös életünkből….
Megtanultam, hogy aki menni akar, azt el kell engedni. Tudomásul vettem a
helyzetem, csak épp nem értem. Kavarognak bennem a dolgok, felborult
minden. Miért mondja mégis, hogy szeret…de?
Ha hibáztam, ha nem én vagyok….megérteném….De így….Az emberi elme
valahogy úgy van beprogramozva, hogy “érteni” akar. Érteni a szív
dolgait is és érteni azt is, ami értelemmel soha nem volt és nem is lesz
felfogható.
Most csend van bennem. Éber kóma ez is. De nem érzem a fájdalmat, talán
fázis késésben vagyok? Talán azt hiszem, ez meg sem történt velünk? Vagy
arra várok, hogy előugorjon a sarokból egy kobold és azt mondja,
éééébresztő, csak vicceltünk!
Üres vagyok és fáradt. Álmodni szeretnék, álmodni…..álomtalan álmokat.
Szilánkok
2011 szeptember 22. | Szerző: zsuzsu18
Én a szerelmet úgy képzelem, mint egy drága parfüm illatát…Úgy él a
képzeletemben, mint egy finom, megfoghatatlan, határtalan jelenség,
melynek kezdete van ugyan, de vége nincs..Mert elillanhat az illat,
megszűnhet létezni és észrevehetővé válni az emberi lények számára, de
semmiképp sem olvad fel egészen. A levegőben és a lelketlen tárgyakban
valahogy ott hagyja a nyomát az igazán drága parfüm, csak jó szimat
kell hozzá és máris újraéled a parázs.
De mi emberek, valahogy mindig arra vágyunk, hogy tökéletes legyen
minden. Várjuk azt, hogy amikor megleljük a párunkat, minden passzoljon,
hisz kiskorunkban elültette az elménkben egy gonosz boszorkány, hogy a
herceg és a hercegnő boldogan élt, amíg meg nem haltak….No, de mi nem
vagyunk hercegnők. És nem is lehetünk addig tökéletesen kiegészítői
egymásnak, addig nem lehetünk tökéletes harmóniában, míg minden ember
egy külön világ.
Valahol az édesanya és a gyerek kapcsolata idején kezdődhet ez az egyek
vagyunk érzés..amit soha nem veszít el vágyni az ember, amíg él. Keresed
a másikban, keresed a szeretőidben…de sosem leled meg, csak vágyod,
vágyod azt a “tökéletest” szüntelen…
Aztán megöregszel vagy csak megöregít az élet ott belül és rádöbbensz.
hogy magadban keresd azt az egyet, mert igazán csak az elégít ki. Ha egy
vagy magaddal, akkor elkezdesz sugározni és ezt a fényt oda tudod adni a
kedvesednek is. Amíg adsz, jól tudod, hogy Te is kapsz…..és nem illan
el sosem a parfüm illata….mindig veletek marad…
Én nem tudom….
2011 szeptember 13. | Szerző: zsuzsu18
Egyszer egy ismerősöm azt mondta nekem, úgy érzi, hogy az embert nem
mindig szeretik a szülei, nem mindig rajong érte a kedvese és van olyan
is, hogy nem szeretik őt a gyermekei. Ő a szeretetet úgy képzelte el
mint valamiféle “tisztességes” hozzáállást, melyet az ember csak akkor
tanúsít a másik felé, ha az a “másik” ember vagy viszont szereti őt vagy
valamiféle érdeke fűződik ahhoz, hogy ne bántsa meg..vagy csak úgy,
csak úgy “tisztességből”. Ugyanez az ismerős vélekedett úgy, hogy igaz
szerelem sem létezik, hogy az ember szinte teljesen képtelen érdek
nélkül létezni, miért lenne ez másként a szerelem dolgában?
Szeretlek, mert szeretsz, szeretlek, mert jó nekem az, hogy
szerethetlek. Szeretlek, mert nem jó egyedül és neked is fáj a magány.
Él bennem a vágy, amit magamból nem tudok kiégetni csak, ha Te is ott
vagy velem. csak akkor lesz jó, ha Te is ott leszel és csak akkor leszek
jól, ha Te fogod a kezem.
Aztán elmúlik a sok Te és jön egy másik Ő. Mert változnak az idők és új
arcokat, új élményeket kíván majd az elmém, a testem a lelkem és hidd
el, nem vagy Te rosszabb csak éppen már unlak…..Ilyen monológok áradnak felém, ilyen ki nem mondott szavakat hallok suttogni sok “szerelmes” fejéből….
Annnyi, de annyi fájdalmat összesűrítő kapcsolatot látok magam körül,
hogy néha szégyenlem azt, hogy én boldognak érzem magam. Persze nem
non-stop..és nem úgy vagyok boldog, nem úgy égek, mint egy holywoodi
szappanopera hőse…De vannak szép pillanataink, velem van, velem van
akkor is, amikor napokra elválaszt a munka…és itt él belül a szívemben
akkor is, ha már semmi reményem nincs, amikor semmi sem az igazi.
Tudom, majd múlnak az évek és a láng majd elcsitul….De én nagyon
idealista vagyok. Álmodtam egy férfit magamnak és most itt van velem.
Itt van velem és nekem adta az életét, tart ameddig tart, de én ezt
akartam, erre vágytam és megérte várni….Akkor is megéri majd, ha
egyszer talán én leszek az elhagyott kedves….
Gondolattöredékek ezek, amelyek megint a fejemben zsongnak. Szeretem
ezeket az éjszakai merengéseket. Ő már pihen, itt szuszog a közelemben,
én felkeltem újra egy kicsit bagolykodni. Nekem kell ez a magányos
csendes pár óra is. Ettől jó ez….igen…..Nagyapám mondta mindig, hogy
azért szereti nagyit, mert megtalálta mellette a nyugalmát! Soha sem
kellett neki másik nő, csak nagyi. És az a híres nyugalom. Azt hiszem
igaza volt az öregnek, lehet akármilyen zűrös az ember élete, a
legfontosabb, hogy az ember megtalálja azt a kis szigetet az élete
valamelyik sarkában, ahol a nyugalom a társa.
Talán azok az emberek a legszerencsésebbek, akik a nyugalmat a párjukban
találják meg. Az ilyen párok azt hiszem, hogy tökéletes harmóniában
tudnak élni soksok évtizeden keresztül……Mert túl rövid ez a pár év,
túl rövid ahhoz, hogy legyilkoljuk benne magunkat….
Minden percet úgy kéne élni, hogy a pillanatban legyek, talán itt van a
kulcs. Tudni, hogy a következő levegővétellel akár véget is érhet az
életem, de mindezt úgy megélni, hogy nem veszem komolyan mégsem. Csak
vagyok, élek és teszem, amit a szívem diktál….Szeretni, szeretve
lenni….ez lehet a titok!
Emlék-kirakós
2011 szeptember 7. | Szerző: zsuzsu18
Nézek kifelé az ablakon és elrévedek az elmúlt nyár rezdülésein. Nekem a
szeptember mindig olyan “kezdjük újra az újrakezdhetőt” hangulatot
áraszt. Beköltözik a szívembe minden régi emlék. Belemar a szívembe
várakozás izgalma és az, hogy lassan vége egy évnek, ami talán adott
nekem valamit és nem csak áltatom ezzel a lelkem…Próbálom felidézni
azokat az érzéseket, melyek a legmeghatározóbbak voltak és most apró
fájdalommal vegyült öröm van bennem.
Eszembe jut, hogy tavaly ilyenkor mennyire belesüppedtem abba az
állapotba, amit a reménnyel teli várakozás és a “megéri-e várni egy
emberre” kettős dilemmája okozott bennem.Elgondolkodom azon, hogy van-e
valamilyen felsőbb hatalom, vagy sors, vagy nevezzük bárhogy…aki, vagy
ami akkor is közbeszólt volna, ha elhamarkodottan és a rám akkoriban
jellemző forró fejűségből hagytam volna ezt a férfit és nem tartottam
volna ki mellette……Talán akkor is őt látnám az ágyamban aludni,
akkor is megtörtént volna a csoda..Akkor is egy pár lennénk?
Tudom, botorság olyan dolgokon gondolkodni, ami már megtörtént, olyasmin
pedig pláne energia pocsékolás, ami soha sem történt meg, csak a
tudatomban létezik..De mégis ott motoszkál valami bennem,
legbelül..Annyira jó most üldögélni itt az ablakban. Nekihajtani a fejem
a hideg üvegnek, nézni az alvó várost és hallgatni a
lélegzetvételeit……Azt hiszem, mindig is erre vágytam. Az ilyen
boldog, csendes percekre, lopott pillanatokra, apró szépségekre…..
Mintha száz év telt volna el a tavalyi tavaszunk óta és mintha én is
éveket öregedtem volna. De nem kívül és nem olyan végzetesen értem az
öregedést, mint amit a fizikai világban látunk. Ez az “öregedés” más
volt, itt kapott a lelkem egy hatalmas leckét, ami tanított nekem
türelmet és amely minden fájdalmával megerősített….Közben
megajándékozott a legértékesebb drágakővel is, amit ember
kaphat…Megtanított szeretni…Szeretni úgy, hogy közben bármelyik
pillanatban elragadhatta volna tőlem a szerelmemet..és, amikor végképp
lemondtam róla….akkor bekopogott vele az ajtómon a Sors…….ez a
mókás, ráncos öregúr, aki az én legnagyobb szövetségesem…
Szenvedés-függők vagyunk
2011 augusztus 30. | Szerző: zsuzsu18
A szerelemre azt hiszem, azok az emberek képesek igazán, akik sokat voltak már egyedül, akik nem kínként, hanem természetes állapotnak élték meg azt, hogy az életet egyedül is lehetséges és kell élni. Az ilyen beállítottságú emberek szabadság illatot árasztanak és párjukat a tökéletes bizalom atmoszférájával vonják körbe. Az, aki képes önmagával igazán mélyen békében és szeretetben élni, az a párjával is hasonlóképp fog bánni. Nem kell nagy dolgokra gondolni, és nem csodalények ők..annál inkább felébredt embereknek tartom azt, akinek a tudatában drágakőként csillog a felismerés: semmi sem állandó, minden elmúlik egyszer. Ugyanakkor semmi sem nyújthat nekünk tökéletes biztonságot ezen a világon, kizárólag mi gyárthatjuk azt. A békét, a nyugalmat és a rendíthetetlenséget mindannyian belül tudjuk csak felépíteni. A többi érző ember csak inspirálni, támogatni képes minket ebben, de a munkát mindenkinek magában kell elvégeznie.
Az ilyen szabad és magával nyugalomban élő ember szivárvány módjára fogja körbe kedvesét. Megtanult adni, de kapni is. Elfogadja a szerelmet, de adni sem restell. Ritka az ilyen emberek találkozása és egyre sűrűbben látok párokat magam körül, akiket a szerelem (szinte a kezdetekkor sem) nem, de a ragaszkodás, félelem, önállótlanság, majd a féltékenység és a birtoklás tart össze…..Az a bizonyos “csimpaszkodomha beledöglökvagydögleszis” rögeszme ez, mely sötét démonként munkálkodik az emberek tudatában.
Bizony, a megszokás nagy úr! Hát rászokunk a szenvedésre is. Nélküle nem tudunk élni, mert hiányzik az is, még akkor is, ha ez mind távol van a tudatostól.
Kérdem ilyenkor, megéri ezt? Megéri még egy életet megnyomorítani, míg az ember nem jön békébe magával. Míg nem találom meg a hangomat, miért vonok bele mást is a dalba?
Mert kell a mankó, legalábbis sokan azt hiszik…Végül óriási árat fizetnek, kivétel nélkül, mindannyian.
Kapj el, hogyha zuhannék…
2011 augusztus 19. | Szerző: zsuzsu18
“Szemed ezentúl mindig a szememet nézi,
bárhová bújsz, és bárhová tűnök el
végleg, vagy csak néhány percre,
most már szinte mindegy,
és tudd, hogy ezen nem segít most már
sem az emlékek hiánya, sem a varázslat.
Sosem voltál, és én nem leszek sosem többé
ugyanaz.
Elnyertem tőled az angyalodat.”
Sokszor kerül elő baráti társaságomban a hűség, mint téma. Kiért érdemes hűnek lenni egy életen át? Létezik-e olyan ember ezen a világon, aki annyira szeret, hogy még a gondolat sem merül fel kedvesében, hogy másfelé kacsintgasson? Vannak- e olyan szerelmespárok, akiknek az ég olyan áldott szerelmet adott, hogy egymás oldalán, hűségben képesek élni egy életen át? Az ember lehet monogám egy kapcsolatban anélkül, hogy a szíve elvágyódna ismeretlen kaland(ok) felé?
Én úgy gondolom, a hűség egy fogadalom, egy hozzáállás vagy nevezzük életfelfogásnak. Mindenki képes rá és a legideálisabb helyzetekben nem is kell hozzá hatalmas erőfeszítés. Egy ideje felismertem azt, hogy az ember akkor érzi magát igazán szabadnak, ha olyan párt sikerül találnia, aki szinte minden “elvárásnak” megfelel. Olyan szerelmekre gondolok itt, ahol egyik fél sem elégedetlenkedik a párjával, vagy csak minimális mértékben. Ugyanis, ha az ember jól belenéz a szívébe, sokszor azt tapasztalja, hogy élete során (átlagos esetben) többször is szerelembe esik. Azonban mi lányok, nők, asszonyok tisztában vagyunk azzal is, hogy sokszor olyan partnert választunk kedvesünknek, akiben azért találunk kivetnivalót. Sokszor a magánytól és a szeretetlenségtől való félelmünkben vagy akár társadalmi, családi nyomásra lehorgonyzunk egy férfi mellett……….de tudjuk jól, az a kedves nem a mi kedvesünk. Szerethetjük tiszta szívből, oda adhatjuk neki mindenünket, de ilyenkor legbelül mindig mozog valami. Dolgozik a vágy, hogy újra szabadok legyünk..és legeslegbelül az is felmerül, ha esetleg mégis vége lesz ennek a szerelemnek, majd találhatunk jobbat. Igen, csak túl türelmetlenek vagyunk ahhoz, hogy kivárjuk a LEGJOBBAT. Néhány magányosan eltöltött év után az önbecsülésünknek is annyi és gyakorlatilag bárkihez hozzácsapódunk, csak valaki szeressen…De szereti e magát az az ember és szerethet e mást, aki nincs türelemmel, aki még virág állapotban szüreteli le a barackot a fáról?….
Tudom, nehéz kérdéseket feszegetek és egy élet is kevés ahhoz, hogy az ember lánya tanuljon az önnön hibáiból és vétkeiből. De én mégis úgy gondolom, nem szégyen várni, várni arra az egyetlen emberre, aki tényleg Ő, vagy legalábbis szinte 100%-osan olyan, amilyenről álmodunk. Mert biztosan eljön, csak lehetséges, hogy épp akkor még nem áll készen. Épp abban az időszakban ő még valahol máshol oldogatja az élet gubancait, de minden nappal közelebb kerültök egymáshoz.
Azt hiszem érdemes várni és nem belesüppedni az egyedüllétbe, hanem várni, ha kell válogatni a lovagok között:-) És, ha jön Ő, akkor hűnek lenni már nem is lesz nehéz és fel sem merül, hogy mást keress……………
2011 augusztus 15. | Szerző: zsuzsu18
A minap azon gondolkodtam, hogy vajon meddig élhet egy szerelem. Nem a szó hormonális és biológiai része érdekelt, hiszen arról már annyi tanulmányt olvastam, hogy több tudományos értekezést is kreálhatnék belőlük. Ezekben leírták, hogy szerencse, ha két-három évig lángolunk, majd ez az egész megáll és súlytalanná válik a kapcsolat e tekintetben. Átalakul a szerelem szeretetté, tiszteletté és megbecsüléssé jó esetben, de rosszabb esetben ragaszkodássá és megszokássá, mely a lelket és testet egyaránt betegíti……
Én úgy gondolom, hogy mindenféle tény és tudományos magyarázat ellenére a szerelem mégsem mulandó. Tehetünk azért nap, mint nap, hogy soha ne aludjon ki a láng. A láng a LELKÜNKBEN. Persze nagy idealizmusomban nem vagyok annyira vak, hogy ne vegyem észre a tényt, hogy igen..Az első hónapok tüze semmihez sem fogható, de velem senki sem tudja elhitetni, hogy csak “úgy” lehet élni. Nincs szükség az élethosszig tartó eszméletlen lángolásra, hiszen akkor nem tudnánk egyéb dolgokra összpontosítani a kedvesünkön kívül.De ugyanakkor nem hiszem el, hogy kizárólag abban a megrekedt és unalomig hajtott, szinte “baráti” kapcsolatban kell élete utolsó pár évtizedét élnie az ember lányának, fiának a párja mellett, amit manapság olyan sokszor látok…és ami teljesen elkeserít.
Idősebb párok, akik olyan szinten “hasonulnak” egymáshoz, hogy sokszor a nő elférfiasodik, elengedi magát a férfi pedig szinte elveszti fényét, egymásnak “kopottak”, mintha az élet csak fájdalom lenne….és erre mondják mifelénk, hogy “összeálltak, mint lovak a kánikulában”, “a megszokás nagy úr”…Valóban? És, ha azt mondanák, hogy a következő levegővétellel már nem létezhetsz ezen a planétán? Akkor is megszoknád, akkor is tűrnéd és semmit sem tennél azért, hogy életed legalább egy picit arról szóljon, hogy MI, ahelyett, hogy picinyke sérelmeidet gyűjtögeted, mígnem egy fájdalmas tumorként kerül felszínre….?
Az ember sosem érezheti magát magányosnak, ha érzi, hogy szeretik. Egyedül lehetünk olyankor, ha fizikailag épp nincs kivel megosztanunk a teret és a gondolatainkat, de magányosak nem lehetünk. Hiszen kit is hiányolnánk akkor? Ha tudod, hogy szeret, abban is biztos lehetsz, hogy egyszer megérkezik hozzád. Tudod és érzed, hogy gondol rád és biztos vagy abban, hogy ő is érez Téged. Hiszen láthatatlan fonalakkal vagyunk mi emberek összekötve, akkor is, ha vakok lettünk a világnak ezen rezgéseire…..Te értékeled a kedvesedet, ugye?
2012 január 15. | Szerző: zsuzsu18
Sokszor csak egy halk sikoly, de van olyan is, hogy egy életed végéig
megmaradó heg az, amely azokra az éjszakákra emlékeztet. Vannak olyan
események az életünkben, melyekre álmunkból felébredve is tisztán
emlékszünk. Ott van előttünk az íz, az illat, az arcok..és ott van az
is, amikor csak könnyek, halk könyörgés, fájdalom és reménytelen
kétségbeesés voltak.
Egy mondás szerint csak a szépre érdemes emlékezni, hiszen ezáltal
tudunk előrelépni, csak így tudunk lelkesen, erővel telve haladni
céljaink felé és minden olyan harccal szembenézni, melynek végkimenetele
számunkra kétséges…..de mi emberek.. félünk, rettegünk és a
kétségeink kiölnek belőlünk minden jót. Van, hogy csak néhány órára, de
maga alá temet a kétségbeesés, van olyan is, hogy hosszú hónapokig
“dolgozzuk fel” a személyes tragédiákat…De mindig elmondhatjuk, hogy
ott van mellettünk valaki, hogy legalább a családunk szeret, tisztel,
megbecsül és követhetünk el akármilyen hibát….ők mellettünk állnak.
Nos, mindig mellettünk állnak? Sajnos nem. sajnos nem mindenkinek adatik
meg a harmónikus családi, vagy legalább egy elvált szülős félcsaládi
élet….Sok gyerkőcnek ma is vacsorára egy kis verés jár, amikor apuka
épp ingerültebb, mert nem volt elég ízletes az étel. Anyuka halkan
sírdogál a konyhában, mert Pisti sebeit holnap látni fogja a tornatanár
és akkor megint a lépcsőről kell hazudni valamit, hogy az a büdös kölök ne
buktassa le aput.
Hisz ez a férfi rendes ember, a munkában precíz,
eltartja a családját és őszintén szólva senki sem feltételezné róla,
hogy valaha kezet emelne a családja bármely tagjára…pláne nem olyan
súlyos sebeket ejtve, ami miatt anyuka legutóbb (mivel “olyan
szerencsétlenül esett le a létráról)” a fejét törte be és kis híjja
volt, hogy nem maradt ott a kövön…..De apuka ezt is gálánsan
megoldotta, közel két hétig hordta anyunak a virágot és megígérte, hogy
soha többet nem emel kezet rá……
Pisti azóta elköltözött otthonról, de a huga Panni 23 éves és még mindig
ebben a kedves családi légkörben él. Pisti sebeit látta a tornatanár,
de akkor anyu ügyesen kivágta magát…akkor is…mindig. Apuka már nem
tart szeretőt és nem sétál vele nyílvánosan a város utcáin, sőt már
azzal sem hitegeti a lányt, hogy feleségül veszi. Anyuka már régen túl
van azon, hogy apuka verte őt és a gyerkeket, hogy a lány sosem
hozhatott haza udvarlót és amikor legutóbb mégis beállított egy
gyámoltalan úriemberrel..Hát akkor nem csodálkozott azon sem, hogy apuka
félholtra verte a lányt, hisz ő egy b. k….va, aki az anyjára ütött.
Anyuka most be van zárkózva lelkileg picit. Nem nagyon, de 60 évesnek
néznéd, pedig csak 42. Nem mosolyog és nem sír már óránként, szed
nyugtatót. Amióta egy hideg márciusi éjszakán kizárta őt a kedvese a
teraszra és halkan diszkréten agyvérzést kapott….amióta figyelmezette
az orvos, hogy ez legközelebb az életébe fog kerülni és mióta a bal keze
nagyon nehezen mozog….azóta nem szól.
Már nem akar megvédeni senkit.
Tudja, hogy saját magát sem tudja védeni. Nem vigasztalja a lányt, az
oldja meg maga, ha tudja….És nem vigasztalja saját magát sem, mert
túlságosan messze van ez a tanya a várostól, túl sok évig hazudta a
külvilágba, hogy minden rendben van….és túl késő van ahhoz, hogy
bárkinek is…bármit is…bármiről szóljon…
Oldal ajánlása emailben
X